Baby trek 2.

Május 20.
Nesze nekünk autentikus élmény, semennyit sem bírtam aludni az éjjel. A jó kis házi készítésű matrac olyan kemény volt, hogy zsibbadt a vállam folyamatosan, meg hideg is volt, meg zörögtek az ablakok az éjszakai viharban. Gabi sem aludt túl sokat. Reggel felpattan, öltözünk, pakolunk, egy kanna forró víz már vár ránk a „csodás tusolónknál”. De pont jó, elég reggel ennyi. A kéményből már jön a meleg és a füst, készül a reggeli, isteni házi sárgabaracklekvár, a nagypapa főzte. Mintha otthon lennénk, nagyon jó volt. Nem kenyérrel ettük, hanem frissen sült chapati-val, lapos kenyérrel. Meg végre kipróbáltam a sokszor hallott helyi teát vajjal és sóval. Hát mit is mondjak, elég bizarr. Mintha olvasztott vajat inna az ember melegen. De azért megittam, azt mondták az itteni zord időben jó, gondoltam akkor nekem is jó lesz a mai túrára. Irányba tettek minket, hogy merre a baby túra ösvénye, mert mégsem végig az autóút az, hanem van gyalogút is, levágva az azsfaltút nagyobb kanyargóit. Akkor irány Hemis, a következő falu. Fütyörészve indulunk neki a kellemes reggeli hűvösben, semmi kihívás, ma sima terepen megyünk végig, laza napunk lesz. Legalábbis így terveztük, de persze megint nem úgy alakult, ahogy akartuk. Pedig ezúttal nagyon figyeltünk, hogy ne térjünk le az útról, és Hemis-ig nem is volt gond, élveztük a könnyű sétát a néma tájban. Hemis-ben ittunk egy teát egy nagyon puccos vendégháznál. Ott 2500 rupi egy éjszaka, nem tudom mi van itt, nagyon elrugaszkodottak az árak. Aztán valószínűleg itt rontottuk el az utunkat, de ez sosem fog kiderülni. Persze kitáblázva nincs semmi, aki épp arra járt, mind megkérdeztük merre az út, de az utolsó kamionsofőr lehet nem jól tudta, vagy nem jól mutogatott, de ő volt az utolsó ember, akivel találkoztunk, aztán órákig semmi. Menetközben kezdett gyanús lenni az útvonal, mert megint keskeny, egy-két cipőtalpnyi széles, sokszor meredek ösvényen jártunk, megbeszéltük, hogy ez ugyancsak nem lehet a baby túra. Ellenben a táj szép volt, annyira nem is volt nehéz a terep, kb. az irány is jó volt, nem aggódtunk. Gyűjtöttünk szép, vörös, meg mindenféle színű követ, néztük az éppen nyíló kis virágokat, csodáltuk a nagyon vékony, palalemezszerű törmeléket lefolyva a hegyről. Kerestünk köztük fossziliákat, találtunk is pár növényi lenyomatot. Élveztük a túrát. Végül leértünk egy völgybe, miről azt hittük, hogy itt lesz a falu, a túra vége. Felbukkant egy katonai bázis. Gondoltuk jól kiszúrtak már messziről, láthatják, hogy turisták vagyunk, nem hinném, hogy ők olyan ijedős félék lennének itt a pakisztáni-indiai-kínai határon, na meg a gyalogút is erre vezet, biztos más is járt már erre. Leérünk, kijön a katona a bódéjából, persze nem beszél angolul, de mondjuk hová igyekszünk, kérdezzük merre az ösvény. Mutat jobbra, ok, hát akkor menjünk arra. De persze az út elágazik fel a hegyre, a másik meg a völgybe. Találkozunk az elágazásnál egy másik katonával, dossziéval a hóna alatt, a lenti útra bök. Megyünk szépen a lánctalpak taposta úton, a hegyen felírat: „Ide lőjj!”, meg mindenféle gödrök, árkok mindenfelé. Ezek szerint sikeresen betévedtünk egy katonai gyakorlóterepre. Persze ezen az úton is egy katonai kapu, megállítanak és visszafordítanak minket. A völgy minkét kijáratát ügyesen lezárták, értem én miért, de mi meg látjuk, hogy a kis katonai telep mögött ott a főút, csak át kellene jutni a laktanyán valahogy. Igazándiból alig vannak páran, nem történik semmi, igazán átkisérhetnének. De nem, a kapuból az őr visszaküld bennünket. Angolul sajnos ő sem tudott, ez kissé lekorlátozta a kommunikációs lehetőségeket. Egy út maradt, fel a hegyre. Na itt kicsit bemorcosodtam, kicsit elfáradtam, ezek meg itt szórakoznak velünk, még nem tudjuk, mennyi idő lesz kijutni a völgyből. Gabi elkéri a hátizsákom, viszi mindkettőt, látja rajtam, hogy kell némi segítség. Felérünk a hegyre, és kiderül, hogy nem igazán van onnan járt ösvény, vagy lejárat. Ez egy plató egyetlen feljáróval, ahol felmentünk, körben meredek szikla. Látjuk a betonutat lent, legalább egy órát kavargunk fent, keressük a lejáratot, de csak helikopter leszállót találunk. Végül azért találtunk egy „vállalható” meredekségű lejtőt. Lementünk és kijutottunk az útra végre. Keresünk egy kilóméterkövet, egyik irányba 18 a másik irányba 4 km-re van falu. Stoppolunk is, de az a pár autó mind tele van, ami elmegy mellettünk. Nekünk minden irány jó elsőre, de alapvetően Leh-be kellene visszajutni. Sétálunk a közelebbi falu felé, de aztán felvesznek. A faluban keresnénk boltot, de még mielőtt elértük volna, jött egy busz ami Leh-be megy, felpattanunk. Majd eszünk Leh-be. A busz nagyon durván tele volt. Ahhoz, hogy mi ketten felférjünk a sofőr melletti egyszemélyes ülésre, egy srác beül a sofőr mellé. 21 ember a 11 személyes kisbuszban. Nem tudom mit szólna egy ilyenhez egy európai rendőr. Nem túl kényelmes másfél órás út alatt visszaértünk Leh-be. Ettünk a kedvenc, olcsó, tibeti kajáldánkban, majd kerestük a megoldást, hogyan juthatunk el olcsón a Pangong tóhoz. Busz csak hetente egyszer jár, faluközi kisjeep sincs, így turista jeep-el kell menni, ami a legdrágább megoldás, de nincs más. Találunk egy többinél olcsóbb, 6 személyes taxit a 3. utazási irodánál, befizetünk, holnap reggel 8-kor indulunk, alszunk a tónál, másnap jövünk vissza. Este az internet, mint mindig, megint akadozik, hagyjuk a csudába. Fürdünk egy jót a forró vízben, hulla fáradtan zuhanunk az ágyba. Ez a baby trek valahogy nem akart nekünk összejönni, de mi nagyon jót túráztunk így is.