A lakóhajók és egyéb óvárosi kalandok Srinagarban

Május 11.
Reggel eldöntjük, hogy akármi is lesz, ha más nem, repülővel átmegyünk Leh-be. Most vagyunk itt, ki tudja leszünk-e még az életben erre, nem hagyhatjuk ki. Ma laza napot tartunk, Gabi elviszi a szennyest, keres mosodát, nagyon messze talál egyet, de 1000 rupit akarnak kérni érte. Nem tudom mi van itt Kashmírban, de ez durva. 10 fontért, 4000 forintért Angliában ki tudok mosni ennyi ruhát. Visszahozza, forró víz, vödör, kimosunk kézzel 25 rupiból. Útközben beugrik Gabi a buszállomásra, neki azt mondják, hogy a jeep-ek már járnak Leh-be 2000 rupiért, a buszok valószínűleg 15-én kezdenek el járni 1500 rupiért. Ez egy két napos út a hegyeken át, normális árnak tűnik. Kicsit furcsa, hogy tegnap Jassir-nak nem ezt mondták, vagy inkább úgy fogalmaznék Jassir nem ezt fordította nekünk tegnap. Megyünk át hozzá, mondjuk a jó hírt, de persze rázza a fejét, hogy átvernek minket. Egyre inkább óvatosak vagyunk Jassir-al, kicsit megpróbál terelni minket. Mondjuk neki, hogy akkor menjünk el egy 3 napos túrára itt a környéken, aztán, mi továbbállunk. Lehet jön a felesége is. Elindulunk a szervezőhöz, de közben már beszélünk árakról, azt mondja 6-700 Euro kb, de megkérdezi. Mondjuk neki, hogy ez az egész havi budget-ünk, itt nem sok mindent van kérdezni. Mondom neki, hogy fele ennyiből Párizsba megyek repülővel 3 napra. Gabival érezzük, hogy ő nagy pályás. Elvisz minket erre-arra, aztán megpróbál keresni rajtunk pár száz eurót plusz kifizetteti a saját túráját is. Nyugat-európai turistákkal be is jöhet, de nem igazán értem hogy gondolta velünk, hisz az első pillanattól kezdve tudta, hogy nekünk olcsó szállás kell, és helyi busszal járunk, míg ő sosem utazott helyi vonattal, busszal. Gabival megbeszéljük, hogy szépen szakadjunk le egymásról, majd megyünk mi a magunk útján. Ezt sikerült is megbeszélni, békében elválltunk. Megbeszéltük őszintén, hogy nekünk minden helyi élmény nagyon jó, nem kell a luxus, lóhátas 3 napos túra, majd megyünk kisebb túrákra. Aztán Gabival megbeszéltük, hogy nem akarunk mi lóháton ülni egész nap, széttör minket, jobb gyalogolni. Majd elmegyünk mi magunk túrára, keresünk vezetőt magunk, nem kell nekünk a helyi gazdag csávó segítsége. Még ha feltételezem a csupa jószándékot, akkor sem egy szintről beszélünk, és a mi szintünkről már most többet tudunk, mint ő. Visszaérünk, kimossuk a beáztatott ruhákat, és Gabi lebeszéli a szállásadónkkal, hogy elvisz minket a családi lakóhajóhoz, a Dal tavon. Csodaszép 200 éves fafaragott hajók, két hálószobával, nagy nappalival, elöl kis terasszal. Nagyon békés lehet hajón lakni, kellemes csend van. De persze a közlekedés macerás, gondolával visznek át, és hát nem szerények az árak. A kissrác, 19 éves, pedig 40-nek gondolnád, lealkudja a gondolás árat 500-ról 300-ra és elmegyünk körbe a hátsó hajókhoz, ahol tele van üzletekkel. Érdekes. Kb. 900 lakóhajó van a tavon, végülis kell a bolt ide. Hogy mi, mennyibe kerülhet erre, nem is akarom tudni. Egy szoba egy lakóhajón 1200 rupi körül kezdődik egy éjszakára. Szép-szép, de nekem kicsit sok a kárpit, olyan öreg szaga van az egésznek, jó a mi kis helyünk, nem jönnék át. Visszafelé feltesz a srác minket a helyi buszra, ami az óvárosba megy. Ő itt a mi szintünk, ismeri a buszokat. Sajnos közben elered az eső, nem vészes, de a porból rögtön sár lesz, nem valami kényelmes szandiban. Leszállunk a buszról, egy piacon találjuk magunkat, beállunk egy sálbolt eresze alá, ahol a szkíta tulaj kezünkbe nyom egy-egy kis pohár csájt (teát). Ez már csak ilyen erre, nincsenek turisták egyáltalán. A környező régi épületek nagyon jellegzetesek. Mint a lakóhajók, tele faragásokkal, kár, hogy mind olyan leromlott állapotban van. A másik jellegzetesség pedig az angolos házak a gerendákkal keresztben és a fehér fallal. Sétálunk a bazársoron, ennénk valamit, vagy egy teát meginnánk, de ez itt a ruhasor. gyönyörűen hímzett selyemruhák, rengeteg finoman megművelt aranyékszer, némi ezüst is. Nagyon szép munkák. Végre találtunk egy éttermet, teázunk egyet míg eláll az eső. Aztán séta tovább a következő bazársoron, ahol találunk egy hatalmas édességboltot. Mennyivel jobb egy édesszájú emberrel utazni. Mindketten lelkesen megyünk be, helyi kekszek, kókuszosak, szezámosak és vannak kalácsok is. Veszünk mindenfélét, meg kitaláltuk, hogy viszünk Jassirnak, meg a szállásadónknak is valamit hálánk jeléül, amiért segítettek. Jó sokat elidőztünk, persze kérdezgettek minket, megjelent a tulaj is, meghív minket egy teára és kalácsra. Igazi kashmíri tea, mi meg természetesen elfogadjuk a meghívást. Felülünk az emeletre, kiderül, hogy már sok generáció óta megvan az üzlet, már a nagypapa is pék volt. A tea tényleg különleges volt. Gyengére főzött fekete tea kardamonnal, fahéjjal, és mogyoróval benne. A kaláccsal együtt, nagyon finom volt. Megnéztük a családi képeket, majd indultunk. Kaptunk némi árkedvezményt is, nagyon kedvesek voltak. Betértünk még egy fémpohár árushoz, mert itt mindenhol fém edények és poharak vannak, és némelyik nagyon szép darab. Egy 6-os készlet 350 rupi, lehet utunk végén veszünk egy szettet. Aztán egy teaárushoz tértünk be. Megtudtuk, hogy az apró tea erősebb lesz, a nagy levelű gyengébb, ez nem jelent feltétlen minőségi különbséget. Lassan kezdett esteledni, ideje visszafelé  venni az utunkat. Séta közben belefutottunk a helyi, kasmiri állami selyemszövő gyárba, megkérdeztük, megnézhetjük-e a gyárat. A mintaboltban azt mondták igen, eggel 10-kor nyitnak. Aztán vacsorát kerestünk, de valahogy minden olyan drágának vagy nagyon szakadtnak tűnt. Végül az utcánkban találtunk egy bódét, ahol egy ember frissen sütött csirkét, halat. A hús már a pácban állt, de ott sütötte bő olajban. Aztán újságpapírba csomagolta. Volt ott egy vödörben valami furcsa massza, kiderült valami hagymás cucc, amit szintén kisütnek. Vettünk belőle, nagyon finom volt. A ruháinkat szerencsére beszedte a srác, így nem ázott el, de még nagyon vizesek. Macerás lesz így holnap továbbállni, de persze megoldjuk akkor is.