Szakad az eső. Egész éjjel szakadt. Nem örülök. A rossz idő csökkenti az esélyeket, hogy autóúton eljussunk Leh-be. Persze az eső miatt áramszünet is van, és ha áramszünet van, akkor a szomszéd netkávézó sem működik. Kitaláltuk, hogy majd a blogot felmásoljuk egy pendrive-ra a képekkel együtt és majd megpróbáljuk arról az asztali gépről elküldeni, mert ahogy korábban írtam, ott nincs wifi. Na meg drága Bandi barátom rámparancsolt, hogy raw-ba fotózzak, azt viszont nem ismeri a tablet, át kellene konvertálni, hogy tudjam a blogra posztolni, ahhoz kellene egy app a tablet-re, de nincs wifi. De egyenlőre áram sincs így semmilyen net sincs. Vannak gondok. Ma addig nem megyünk tovább, míg nem netezünk, most már muszáj jelentkeznünk a hazaiaknak. Elállt az eső, a netkávézós azt mondja délutánra valószínűleg lesz net. A professzortól kaptunk egy sim kártyát, gondoltuk arról felhívjuk a vonaton megismert, Európát megjárt srácot, hogy most már segítsen nekünk netet találni, de elfogyott az egyenlegünk. Akkor induljunk el, vigyük a technikát és reggelizzünk, keressünk netet, töltsük fel a kártyát, nézzük meg a buszmenetrendet meg a közeli selyemszövőgyárat. Betérünk egy feltöltős helyre, ott kipattan az isteni szikra, vegyünk mobilnetet. Megvesszük, okostelefon, de az kis simkártyás, szerencsére Gabi elhozta a régi HTC-t is, nagy kártyás, bár szar a telefon, azon nem oldunk meg semmit. Na de legalább viberezni tudunk majd. Két óra múlva aktív lesz. Az, hogy a telefon pont lemerült, már mellékes dolog, lesz net, ez a lényeg. Akkor jöhet a selyemszövő gyár. A gyárat is elmosta a víz, mint mindent, nagyon durván néz ki. Olyan horrorfilmbe illő a lepukkant, sáros gépekkel. Nagyon kevés új, vagy rendbehozott gép van. Megnézzük hogy csinálják a fonalat, majd a szövetet. Nagyon vékony egy szál. A 140 cm-es anyag 4000 vagy 8000 szálból áll. Komoly. Kedvesek voltak, megnézhettünk mindent. Aztán irány a buszpályaudvar. Már 2 óra, net még nincs, nem megyünk ma át Gurmarg-ba, mert nincs foglalva szállás, akkor viszont időben kellene érkezni. Reggel fél 9-kor megy a busz 11-re ér oda. Leh-t is kérdezzük, nem járnak buszok, elromlott az idő. Azt mondják jeep sem megy. Reméljük a következő pár napban megjavul az idő. De azért az is furcsa, hogy naponta 15-20 napos amplitúdóval változik a buszok indulása. Ennyire ne legyen már váratlan némi eső. Nem messze van a turista információ, megkérdezzük ott is. Jeep jár, 2100 rupi, szemben le tudjuk foglalni. Nem valami egységes az infó így 500 méteres körön belül sem. Aztán kérünk segítséget telefon ügyben, mert kaptunk egy sms-t, hogy manuálisan kell beállítani a mobilnetet, hívjuk fel az ügyfélszolgálatot. A turistainfós lány átállította a menüt angolra, majd megint lemerült a telefon. Felhívjuk az ügyfélszolgálatot akkor majd mi. Közben megtudtuk, hogy Gurmarg-ba elég drágák a szállások, de mellette van Tulmag, ott lesz olcsóbb. Meg hogy kettő szakasza van a libegőnek, az alsó részt le lehet gyalogolni 3 óra alatt, de a felső részt nem. Így akkor úgy döntünk, hogy holnap átmegyünk Gulmargba, holnapután fel a hegyre gyalog meg felvonóval, aztán másnap vissza Srinagarba, és aznap a családunkkal is találkozunk délután, majd 16-án reggel irány Leh. Szemben van a taxi állomás, le is foglaljuk a jeep-et Leh-be. Reméljük tényleg átjutunk a hágón. Néztünk repjegyet is, jövő szerdán 100 font lenne fejenként. Elég sok lenne. Meg Leh-ből Delhibe is meg kellene venni a jegyet, de addig nem merjük, míg biztosan oda nem jutunk. 1 nap lesz a jeep út, reggel 6-tól este 10-ig, így legalább egy éjszakat le kellene foglalni. Na akkor irány haza, telefon töltőre, hívjuk az ügyfélszolgálatot. Nagy nehezen meglett a megfelelő ember, manuálisan kell beállítani a GPRS csatlakozási pontot, mire ezt megértettük, belelilultunk. Aztán mondták, hogy hová mit írjunk, de elvesztem, nem értem mit mond a csajszi. Kell segítség, de ahhoz előbb fel kell tölteni a telefont. Addig elugrunk az internetezős helyre, van net, megpróbál Gabi fotókonvertáló progit lementeni a google play-ből pendrive-re, hogy majd átmásoljuk a tabletre, de nem jött össze. Kerestünk szállást Leh-be, az lett, de közben már 3-an nézték mit csinálunk, vártak a gépre meg persze kíváncsiak voltak mit csinálunk, így inkább eljöttünk. Telefon kicsit feltöltődött, hideg lett, Gabi egyedül visszamegy a telefonoshoz, hogy segítsen beállítani a mobilnetet. Onnan átküldték egy másik helyre, a központi Aircel üzletbe, ott viszont nem beszélt senki angolul, de aztán végül csak sikerült megoldani, másfél óra múlva ért vissza elázva, de megvan, megy a net. Egy egész napunk ráment, és közben azon is elgondolkodtunk, hogy sehol senki nem kérte az adatainkat, pedig akkor megint bajban lettünk volna, mert a telefon a prof családjából van, ki tudja kinek a nevén. Közben az az okos gondolat is eszembe jutott, hogy az ócska HTC-ből csinálunk wifi hotspot-ot, és akkor a tablettel, újabb telefonnnal tudunk csatlakozni. Nem mondom kell a kreativitás a túléléshez. Így végül ma végre sikerült elküldeni a blogokat. Külön postban próbáltam pár képet is, de persze nem ment el. Azért hátha lesz még tényleg 3G ez a net a következő napokban és akkor küldök pár képet (meg töltök le fotó konvertálót). Fő az optimizmus. Összességében sikeres napunk volt, holnap mehetünk tovább, és a ruháink is megszáradtak. Sajnos most épp esik megint, nem tudom hogy sikerül majd a túránk holnapután, meg mi lesz a Leh útból. Bizakodjunk, meglesz az.
Daily Archives: 2015/05/12
A lakóhajók és egyéb óvárosi kalandok Srinagarban
Május 11.
Reggel eldöntjük, hogy akármi is lesz, ha más nem, repülővel átmegyünk Leh-be. Most vagyunk itt, ki tudja leszünk-e még az életben erre, nem hagyhatjuk ki. Ma laza napot tartunk, Gabi elviszi a szennyest, keres mosodát, nagyon messze talál egyet, de 1000 rupit akarnak kérni érte. Nem tudom mi van itt Kashmírban, de ez durva. 10 fontért, 4000 forintért Angliában ki tudok mosni ennyi ruhát. Visszahozza, forró víz, vödör, kimosunk kézzel 25 rupiból. Útközben beugrik Gabi a buszállomásra, neki azt mondják, hogy a jeep-ek már járnak Leh-be 2000 rupiért, a buszok valószínűleg 15-én kezdenek el járni 1500 rupiért. Ez egy két napos út a hegyeken át, normális árnak tűnik. Kicsit furcsa, hogy tegnap Jassir-nak nem ezt mondták, vagy inkább úgy fogalmaznék Jassir nem ezt fordította nekünk tegnap. Megyünk át hozzá, mondjuk a jó hírt, de persze rázza a fejét, hogy átvernek minket. Egyre inkább óvatosak vagyunk Jassir-al, kicsit megpróbál terelni minket. Mondjuk neki, hogy akkor menjünk el egy 3 napos túrára itt a környéken, aztán, mi továbbállunk. Lehet jön a felesége is. Elindulunk a szervezőhöz, de közben már beszélünk árakról, azt mondja 6-700 Euro kb, de megkérdezi. Mondjuk neki, hogy ez az egész havi budget-ünk, itt nem sok mindent van kérdezni. Mondom neki, hogy fele ennyiből Párizsba megyek repülővel 3 napra. Gabival érezzük, hogy ő nagy pályás. Elvisz minket erre-arra, aztán megpróbál keresni rajtunk pár száz eurót plusz kifizetteti a saját túráját is. Nyugat-európai turistákkal be is jöhet, de nem igazán értem hogy gondolta velünk, hisz az első pillanattól kezdve tudta, hogy nekünk olcsó szállás kell, és helyi busszal járunk, míg ő sosem utazott helyi vonattal, busszal. Gabival megbeszéljük, hogy szépen szakadjunk le egymásról, majd megyünk mi a magunk útján. Ezt sikerült is megbeszélni, békében elválltunk. Megbeszéltük őszintén, hogy nekünk minden helyi élmény nagyon jó, nem kell a luxus, lóhátas 3 napos túra, majd megyünk kisebb túrákra. Aztán Gabival megbeszéltük, hogy nem akarunk mi lóháton ülni egész nap, széttör minket, jobb gyalogolni. Majd elmegyünk mi magunk túrára, keresünk vezetőt magunk, nem kell nekünk a helyi gazdag csávó segítsége. Még ha feltételezem a csupa jószándékot, akkor sem egy szintről beszélünk, és a mi szintünkről már most többet tudunk, mint ő. Visszaérünk, kimossuk a beáztatott ruhákat, és Gabi lebeszéli a szállásadónkkal, hogy elvisz minket a családi lakóhajóhoz, a Dal tavon. Csodaszép 200 éves fafaragott hajók, két hálószobával, nagy nappalival, elöl kis terasszal. Nagyon békés lehet hajón lakni, kellemes csend van. De persze a közlekedés macerás, gondolával visznek át, és hát nem szerények az árak. A kissrác, 19 éves, pedig 40-nek gondolnád, lealkudja a gondolás árat 500-ról 300-ra és elmegyünk körbe a hátsó hajókhoz, ahol tele van üzletekkel. Érdekes. Kb. 900 lakóhajó van a tavon, végülis kell a bolt ide. Hogy mi, mennyibe kerülhet erre, nem is akarom tudni. Egy szoba egy lakóhajón 1200 rupi körül kezdődik egy éjszakára. Szép-szép, de nekem kicsit sok a kárpit, olyan öreg szaga van az egésznek, jó a mi kis helyünk, nem jönnék át. Visszafelé feltesz a srác minket a helyi buszra, ami az óvárosba megy. Ő itt a mi szintünk, ismeri a buszokat. Sajnos közben elered az eső, nem vészes, de a porból rögtön sár lesz, nem valami kényelmes szandiban. Leszállunk a buszról, egy piacon találjuk magunkat, beállunk egy sálbolt eresze alá, ahol a szkíta tulaj kezünkbe nyom egy-egy kis pohár csájt (teát). Ez már csak ilyen erre, nincsenek turisták egyáltalán. A környező régi épületek nagyon jellegzetesek. Mint a lakóhajók, tele faragásokkal, kár, hogy mind olyan leromlott állapotban van. A másik jellegzetesség pedig az angolos házak a gerendákkal keresztben és a fehér fallal. Sétálunk a bazársoron, ennénk valamit, vagy egy teát meginnánk, de ez itt a ruhasor. gyönyörűen hímzett selyemruhák, rengeteg finoman megművelt aranyékszer, némi ezüst is. Nagyon szép munkák. Végre találtunk egy éttermet, teázunk egyet míg eláll az eső. Aztán séta tovább a következő bazársoron, ahol találunk egy hatalmas édességboltot. Mennyivel jobb egy édesszájú emberrel utazni. Mindketten lelkesen megyünk be, helyi kekszek, kókuszosak, szezámosak és vannak kalácsok is. Veszünk mindenfélét, meg kitaláltuk, hogy viszünk Jassirnak, meg a szállásadónknak is valamit hálánk jeléül, amiért segítettek. Jó sokat elidőztünk, persze kérdezgettek minket, megjelent a tulaj is, meghív minket egy teára és kalácsra. Igazi kashmíri tea, mi meg természetesen elfogadjuk a meghívást. Felülünk az emeletre, kiderül, hogy már sok generáció óta megvan az üzlet, már a nagypapa is pék volt. A tea tényleg különleges volt. Gyengére főzött fekete tea kardamonnal, fahéjjal, és mogyoróval benne. A kaláccsal együtt, nagyon finom volt. Megnéztük a családi képeket, majd indultunk. Kaptunk némi árkedvezményt is, nagyon kedvesek voltak. Betértünk még egy fémpohár árushoz, mert itt mindenhol fém edények és poharak vannak, és némelyik nagyon szép darab. Egy 6-os készlet 350 rupi, lehet utunk végén veszünk egy szettet. Aztán egy teaárushoz tértünk be. Megtudtuk, hogy az apró tea erősebb lesz, a nagy levelű gyengébb, ez nem jelent feltétlen minőségi különbséget. Lassan kezdett esteledni, ideje visszafelé venni az utunkat. Séta közben belefutottunk a helyi, kasmiri állami selyemszövő gyárba, megkérdeztük, megnézhetjük-e a gyárat. A mintaboltban azt mondták igen, eggel 10-kor nyitnak. Aztán vacsorát kerestünk, de valahogy minden olyan drágának vagy nagyon szakadtnak tűnt. Végül az utcánkban találtunk egy bódét, ahol egy ember frissen sütött csirkét, halat. A hús már a pácban állt, de ott sütötte bő olajban. Aztán újságpapírba csomagolta. Volt ott egy vödörben valami furcsa massza, kiderült valami hagymás cucc, amit szintén kisütnek. Vettünk belőle, nagyon finom volt. A ruháinkat szerencsére beszedte a srác, így nem ázott el, de még nagyon vizesek. Macerás lesz így holnap továbbállni, de persze megoldjuk akkor is.
Családlátogatás
Május 10.
Reggel 5-körül megszólal az imára szólítás az utcai hangszórókból. Utoljára Egyiptomban ébredtem erre minden hajnalban. Nagyon hangos. Reggeli után beugrottunk a helyi internetezős helyre, most már 5-6 napja próbálunk netet találni reménytelenül. A szállásokon nincs, vagy nagyon lassú, a netezős helyek bezárnak mielőtt odaérnénk, vagy zárva vannak. Ha meg találunk, akkor használhatatlan lassú. Végre itt sikerült találni egy működő gépet, kocka monitor, ócska, régi gép, abból is csak az az egy, ami a pultosnak van. Megtudtuk, hogy a pár évvel ezelőtti árvíz elvitte a kábelt is, azóta nagyon lassú a net, csak mobilnet jön, más nincs. Ezért nincs több gép, hiába a boxok, egy gép megy csak egyszerre. Évtizedeket kell visszalépni, ha eltűnik a net. Marad a szó, a könyv ha nincs más információforrás. Jassir, a szomszéd haverunk, elmenekülve a családtól a több napos lagzi után örömmel lett az idegenvezetőnk és vitt körbe minket a tó körül fel egy haragos zöld füves angol kertbe, virágokkal szegélyezve. Innen nagyon szép volt a kilátás a tóra, meg egy hatalmas golfpályára. Közben megtudtuk Kashmír történetét is. Az őslakosok hindik voltak nagyon régen, aztán jöttek a muszlimok, és elterjesztették a vallást. A felszabadulásukkor Gandhi meg a muszlim vezető megállapodtak, hogy Kashmir lesz India önálló muszlim része, és ki is telepítették a hindukat. Pakisztán is része volt Indiának, csak a brittek kivonulása után alakult az ország. Aztán némi fenyegetettséget éreztek Kashmírban, ezért segítséget kértek Indiától, akik aztán elfelejtettek hazamenni. Ismerünk ilyen történetet mi is. Az úton ahogy jöttünk ide rengeteg laktanya volt. Mondhatni több száz kilométeren át, és az országúton végig kisebb-nagyobb katonai bódék sorakoztak. A kasmíriak többsége önálló államot szeretne, ami most 3 országra szakad: Kína, Pakisztán, India. Gazdag a vidék, értem én, hogy miért ragaszkodik hozzá mindenki. Nemrég voltak választások, megpróbálják az elzavart hindiket visszatelepíteni, de hogy a házukat visszakapják-e, kétlem. Kemény sztori, remélem sikerül a békés megoldás, egyenlőre jó úton vannak. A kis helyi kirándulásunk közben megnézzük a buszt, sajnos a hágó még zárva van, nem tudunk Leh-be átmenni, és jó eséllyel 25-e előtt nem nyitják meg. Opciók a repülés, ami jó drága, vagy maradunk itt a környéken, és elmegyünk egy több napos túrára. Kigondoljuk. Elmeséltük Jassirnak, hogy van egy meghívásunk egy családhoz Kulmarba, amire nagyon meglepően reagált. Azt mondja az a falu a környék terrorista központja, nem érti kik ők, miért hívtak meg minket, nagyon aggódott. Kitaláltuk, hogy felhívja őket, kicsit rendőrt játszva megpróbálja leellenőrizni miféle emberek. A lelkünkre kötötte, hogy semmifélképp ne maradjunk éjszakára. A telefonon úgy tűnt neki, hogy rendben a család, azért meghagytuk neki a telefonszámokat, mi meg elvittük az övét, és megbeszéltük, hogy este beszólunk, hogy visszaértünk. Kivitt minket az állomásra, irány a vonat, a professzor meg majd jön ki értünk kocsival. A vonat kicsit extra kaland lett. Pont vizsganap volt a városban, ezért a vonat tetejére is jutott utas, viszont a vonat addig nem akart továbbmenni, míg le nem jöttek. Így mi bent test a testhez simulva izzadtunk össze egy órán át, amíg állt a vonat, meg még egy órát, amíg ment, de csak lassan ment, mert lógtak az ajtóban és persze maradtak a tetőn is. A vonaton Gabi összecimborált két forró fejű sráccal. Egy idő után némi politika is szóba került, és hát ők könnyeden felkapják a követ az útról, ha épp indiai katonákat lehet megdobálni. ők is független államot akarnak, nem kell nekik Pakisztán sem. Megértem, tényleg látszik a házakon, hogy ez itt egy gazdag vidék. Szorgosak, dolgoznak, nem akarnak mást eltartani. Megérkeztünk végre, és már ott vártak ránk. Olyan sokan jöttek ki értünk, hogy alig fértünk be a kocsiba. Persze csak férfiak. Próbáltak meggyőzni minket, hogy maradjunk éjszakára, és azt gondolom tényleg teljesen rendben vannak ezek az emberek. Lehet terroristák, de velünk nagyon kedvesek, figyelmesek, előzékenyek. Mondtuk, hogy biztos nem maradunk, és nem erőszakoskodtak, megértették. Megbeszéltük, hogy inkább találkozunk még egyszer Srinagarban, utazzanak ők, nekik könnyebb, biztonságosabb. Adtak egy sim kártyát is, így tudunk majd egyeztetni. Ahogy megérkeztünk a házhoz, bevezettek egy szobába minket, leültünk a földre, és máris jött egy kis csoki, magok. Én rögtön bontottam a csokit, ez itt ritkaság, feltörtem és kínáltam körbe, hadd örüljenek a gyerekek, asszonyok. A szobába bejött szépen lassan az egész család. Öregek, fiatalok, a nagypapa, mindenki ott ült körbe. Mellettünk egy srác és egy lány, ők nagyon jól beszéltek angolul. A srác nemrég fejezte be az MBA-t, a lány angol irodalmat tanult, most végez. Cseréltünk is e-mail címet, Facebook nevet. Szimpatikusak voltak, kedvesek, kiváncsiak. A srác szólt, hogy nem kell megköszönni és elnézést kérni, vendégek vagyunk, nekünk mindent lehet. De én sokat tévedtem, mert nem tudtam nem megköszönni mindazt, amit kaptunk. Hozták a terítőt, sült csirke, saláta. Mi ettünk, ők néztek. Kellett némi idő, mire megszoktuk, hogy 20 ember nézi, ahogy eszünk, de azért az éhség és a kedvességük segített. Kiderült, hogy öt család van itt nagyjából, öt testvér. Mindegyiknek van a faluban háza, pár üzlete. A professzorunknak gumis boltja van. ők a falu elitje. Amint befejeztük a kaját elkezdődtek a fotózások. Ha 100 kép nem készült rólunk, akkor egy sem. Együtt, és külön, ülve és állva. Mindenféle osztásban. Beszélgettünk a vallásról is. Kicsit kemény voltam, de jól vették. Mondtam, hogy nem hiszek vallásban, én minden embert szeretek vallástól függetlenül. Nem szeretem a vallást, mert csak háborút okoz. Én a békében hiszek. Kicsit erős volt talán, de belekötni nem igazán lehet szerintem. Beszéltünk az utazásról. Mondtam, hogy mi nem vagyunk gazdagok, de én nem veszek drága ruhákat, nem hordok ékszereket, mi utazásra spórolunk, és népeket megismerve gazdagodunk. A lány mellettem rögtön megértette miről beszélek, és hálálkodott a gondolatért, hogy ez mennyire inspirálja máris, és örökre megjegyzi. Eszembe jutott, hogy óvatosnak kell lennem, mert ha túl erős motivációt kap a gondolkodásra és önállóságra, lehet kemény élete lesz ebben a világban. Fél nyolc körül szóltak a férfiak, hogy indulnunk kell vissza. Utolsó képek, ölelések, szerintem abban a házban fehér ember még nem járt és jó eséllyel nem is fog. Mi is nagyon boldogok voltunk, nagy szeretettel vettek körbe minket. Elvittek kocsival egy csomóponthoz, ahol betettek minket egy taxiba. A taxis rendszámát és telefonszámát felírta a prof, aztán felhívta Jassir-t is, neki is megadta az adatokat, és megígértették velünk, hogy felhívjuk őket, amint megérkeztünk. Az úton elgondolkodtunk, hogy most akkor félnünk kellene-e vagy inkább csak nagyon kibiztosítják a helyzetet, hogy nehogy tényleg valami baj érjen minket. Úgy éreztük nagyon vigyáznak ránk, és hogy ez mennyire nekünk szól, hogy tényleg szükséges volt-e, sosem fog kiderülni. Mi mindenesetre mindig biztonságban éreztük magunkat. Sofőrünk meg annoyira megijedt tőlünk, úgy vigyázott ránk, hogy csiga lassan ment. 50km 2.5 óra alatt. Mindenki hivogatott már minket is meg a sofőrt is, hogy megérkeztünk-e már. Fél 11-re végül megérkeztünk, a szállásadónk, Jassir és haverjai kint ültek a kapuban és vártak minket. Megmutattuk a képeket, beszélgettünk, aztán vödrös tus majd zuhantunk az ágyba. Ma is komoly kalandjaink voltak.