Május 16.
3.50-kor megszólal a hangszóró. Valaki szóljon már neki, hogy még koromsötét van, egyáltalán nem kel még a Nap, korai még imátkozni. Egy óra múlva kelünk hulla fáradtan. Irány a yeep. Kérdezzük, hogy minden rendben van-e, verőfényes napsütés van, az út nyitva. Persze kavarás van itt is. Megpróbálnak minket elpaterolni a legjobb ülésről mindenféle hülyeséget felhozva, de nem vesszük be a szöveget. A jegyünk oda szól, és kész. Nincs tele a yeep, várunk még, próbálnak utasokat vadászni. Megjelent 3 kanadai srác, megegyeznek, 7 óra lett, mire elindultunk. Elég gyorsan elérjük a hegyeket, és kezdődik a szerpentines út. Ez lesz 13 órán át. Az út meglepően jó, csak kisebb szakaszokon vált kövesre. Na de aztán a hágó felé köves és sáros lesz. A 3-5-10 méter magas hófalba vágott egysávos úton megyünk. Lassan megértjük, miért bizonytalan az átjárás. Ha esik az eső, akkor lezárják egy napra, míg lefolyik a sok víz, nehogy lesodorjon egy autót, aztán amint kicsit szárazabb, mehet megint. Ma reggel egyébként egy busz is elindult, de mi látva az utat nagyon nem bánjuk, hogy yeep-el jöttünk. Azért ez biztonságosabb sokkal. Az út elején fás, füves hegyek vannak, majd szép fokozatosan a kő veszi át a szerepet. Eszméletlen kihalt a táj. Sehol egy kecske, egy madár. Házat is nagyon ritkán látunk csak az oázisoknál van egy-egy kis falu, ahol a folyó egy réteg föld táptalajat tud biztosítani egy kis zöldnek. Ahogy átértünk az első hágón hogy megérkezzünk Ladakh-ba, az út nagyon jó lett. Szélén sárga csík, elválasztó szaggatott vonal, macskaszemek végig. Hallottuk, hogy ez India legjobb útja, és valóban meglepően nagyon jó. Útközben legalább négyszer volt rendőrségi ellenőrző pont, ahol kis nyomtatványt kitöltve regisztráltunk. Nem teljesen értettük miért kell kitölteni 5x ugyanazt egy úton, de nem kérdeztünk, töltöttünk. A sivatagos táj lenyűgözött minket. Az út végefelé a naplementében a kék ég és a barnássárga sziklák fantasztikus kontrasztott adtak. Este nyolc körül megérkeztünk, elindulunk a kinézett szállás felé, de menet közben mutatnak nekünk egyet, ami szép is, tisztább is, mint az elmúlt szállások, és megegyezünk 400 rupiban a házinénivel. Végre találtunk egy igazán olcsó helyet. Akkor ez is megvolt, tus és alvás, aztán holnap kitaláljuk mit is csináljunk a következő 10 napban.
Posts Tagged With: Srinagar
Megérkeztünk Leh-be
4200 méteren
Május 15.
Ragyoró hófödte csúcsok, kék ég. Egy órán át lesem az ablakból ezt a csodálatos tájat és izgatottam várom, hogy Gabi felébredjen, és megbeszéljük, hogy mi legyen. Mert ha ilyen csodás az idő, mégis fel kellene menni arra a csúcsra. Az időnkbe könnyedén belefér, a családdal sem találkozunk, tegnap letárgyaltuk, hát anyagilag egy kicsit sok (1400 rupi a felvonó fejenként), na de egyszer vagyunk itt az életben és ez a világon a második legmagasabb kabinos felvonó, 3980 méterre megy fel, ahonnan felsétálhatunk a 4200 méteres csúcsra. Személyes csúcsokat döntenénk, nem jártunk még ilyen magasan. Majd délután lemegyünk Srinagarba, és a mára tervezett két mecset is jó eséllyel belefér. Megbeszéljük, felmegyünk. De jó! Akkor menjünk mihamarabb, mert tegnap is hosszú volt a sor, ma biztos durvább lesz. Megyünk reggelizni, látunk egy hotelt égni. Fa épület, könnyen ég, és a palatető viszi a hőt, hatalmas lángok csapnak ki a tető alatt. Alul hordják a bútorokat, mindent kifelé, tűzoltók locsolják a környező házakat, majd oltják a tüzet. A füst beborítja az egész völgyet. Nagyon durva látvány. Megrázó. Beszélgetünk is erről milyen lehet mindent elveszíteni és életet újrakezdeni. Beszéltünk róla, hogy mi már kezdtünk életet újra párszor, nem olyan rossz dolog az, de azért mindent elveszíteni, az kemény dió. Megyünk a gondolához, még nincs nagy sor, de az idegenvezetők csalnak kicsit. Egy ember beáll a sor elejére, a többi meg adja neki a pénzt, 30-40-esével veszik a jegyeket, a sor meg áll. Gabi a sorban, én meg balhézok ott az emberekkel, hogy álljanak be a sorba, idegenvezetőknek meg van külön pénztár. Többen mellém állnak a hangoskodásban (de nem komoly ám ez, a hangos szót mosoly követ, jó poén hangoskodni, tudják, hogy igazam van) hamarosan elindul a sor végre. Az első szakaszt nagyon jól ismerjük, tegnap felsétáltunk itt, megyünk rögtön a felsőre. Ez már meredekebb, havasabb. Felérünk, azért már pár pöffeteg felhő van, de a kilátást nem veszi el. Ameddig a szem ellát meredek sziklás, hófödte havas csúcsok. Leírhatatlan. Elinulunk felfelé, el a tömegből, a hóban elöször járó indiaiaktól. Édesen esnek-kelnek, furcsa ez a csúszós izé. Leülnek, és vizesek lesznek, hát igen, a hó elolvad és vizes lesz. Érdekes nézni, ahogy felfedezik a havat. Mi nekivágunk a csúcsnak, egy darabig találunk nyomokat, aztán mi tapossuk magunknak. Lassan, nagyokat lélegezve megyünk, érezni, hogy ritkább a levegő. Imádom a friss havat, nagyon jó. Elég puha és olvad is alulról, óvatosan megyünk, néha térdig süllyedünk a hóba. A sziklák mentén láthatatlan peremek vannak az olvadás miatt, nem megyünk közel hozzájuk, nagyon veszélyes lehet, nem tudni milyen mély a perem, nehogy beszakadjunk. Felérünk majdnem a csúcsra, de aztán nagyon köves lesz, nem vagyunk elég rutinosak az ilyen túrához, elég bátrak vagyunk így is, de a vakmerőség butaság, nem megyünk fel teljesen. A felső 50 métert kihagyjuk. A kilátás nagyon pazar innen is, nem hiszem, hogy sokat veszítünk. Elidőzünk kicsit, élvezzük a végtelent, a teljes csendet. Visszamegyünk, majd lent csináltunk egy hóembert a turistáknak, nézik mit csinálunk, ráadásul kesztyű nélkül, aztán jönnek fotózni. Örülnek neki, és ennek mi is örülünk. Láttunk tandem sielést, nagyon vicces: a turista feláll a sielő mögé a lécre, és sima terepen mennek egy kicsit. Na meg láttunk ember húzta szánkót fel a hegyre. Ketten húztak egy embert, de nagyon nehezen ment. Annyi eszük nem volt, hogy két kötelet kössenek a szánkóra, hanem kézenfogva húzták egymást majd a szánkót. Mi jókat derültünk, ilyen, amikor felnőtt fejjel találkozik az ember a hóval. Lementünk, irány Srinagar. Ezúttal kihagyjuk a helyi buszt, és jeep-el megyünk. Egy óra alatt odaér, 140 rupi kettőnknek, az az 500 rupis turistabusz, amit kínáltak idefelé nagyon durva átverés. Visszamegyünk a szállásunkra, a szobánk szabad, szerintem ágyat sem húztak még, de hát mi aludtunk benne, előtte meg én kicseréltettem. Kis pihenés után irány az óváros, a kedvenc sütisünk, meg a mecsetek. Kiderült, hogy a mecsetek nem ebben a városrészben vannak. De segítenek, feltesznek minket a megfelelő buszra és majd egy órán át nyomorogtunk és izzadtunk a buszon. Menet közben Gabi szerencsés volt, és különös felüdülésben lett része, amikor a karja véletlenül hozzáért egy bácsi hideg füléhez. Sokáig áradozott erről a fantasztikus élményéről, miközben mindenki számára érthetetlen okokból könnyesre nevettük magunkat. Ütközben egyszer csak látjuk, hogy igyekezve húzzák le a rolókat a boltok, majd lassítunk, az ablakból baseball ütős gyerekeket, kővet tartó fiatalokat látunk. Remélem kimaradunk a balhéból. Tüntetést ebben az országban messziről sem szeretnék látni. De a busz továbbmegy, látjuk az utcán normális az élet megint, megnyugszunk. Az első mecset egy 675 éves épület. Hatalmas fa oszlopok körben az épületben, középen kis kert szökőkúttal. Nem túl díszes, egyszerű, de szép épület. Nagyon békés itt. Pár ember pihen a füvön, gyerekek szaladgálnak. A mecset tele Mekka felé fordított kis szőnyegekkel, sokan beférnek ide imátkozni. Péntek van, fél óra múlva mise lesz, mi inkább továbbállunk. valószínűleg külön mehetnénk csak, ha mehetnénk egyáltalán. Inkább nem zavarunk. A másik mecset csak 15 perc gyalog. Folyamatosan kérdezünk, mutatják az utat át a szők kis utcákon. Itt nem lehetne térképpel működni. Se utcanév, de ha van sem tudjuk elolvasni, de térképet sem tudtunk szerezni 5 nap alatt. A másik mecset kicsike, de nagyon díszes. Apró kerámiával van a teljes bejárat díszítve, máshol fafaragások vannak. Itt már tart az ima, nem mehetünk be. A nők sem. ők kint egy elszeparált részen imádkoznak, és csak a küszöbig mehetnek. Ez is hasonló korú, mint a másik, és mindkettőt nagyon szépen karbantartják. Este 8 óra lett, mire végzünk, kérdezzük az utat a buszhoz, de busz már nem jár. Elindulunk vissza a főútra, a kis utcákban már nem érzem olyan jól magam, de szerencsére Gabi tájékozódó képessége segített gyorsan megtalálni a főutat. Busz már tényleg nem jár, megalkudunk egy tuctuc-ba, amit itt autoriksaw-nak hívnak, 80 rupi csak. Ez itt nem turistákra szabott ár, olcsón megúsztuk. Zuhanunk az ágyba, reggel 6-kor indul a jeep Leh-be. A szállásadónk szerint az út lezárva, de mi nem hiszünk már senkinek, reggel kiderül.
Itt a net, hol a net
Szakad az eső. Egész éjjel szakadt. Nem örülök. A rossz idő csökkenti az esélyeket, hogy autóúton eljussunk Leh-be. Persze az eső miatt áramszünet is van, és ha áramszünet van, akkor a szomszéd netkávézó sem működik. Kitaláltuk, hogy majd a blogot felmásoljuk egy pendrive-ra a képekkel együtt és majd megpróbáljuk arról az asztali gépről elküldeni, mert ahogy korábban írtam, ott nincs wifi. Na meg drága Bandi barátom rámparancsolt, hogy raw-ba fotózzak, azt viszont nem ismeri a tablet, át kellene konvertálni, hogy tudjam a blogra posztolni, ahhoz kellene egy app a tablet-re, de nincs wifi. De egyenlőre áram sincs így semmilyen net sincs. Vannak gondok. Ma addig nem megyünk tovább, míg nem netezünk, most már muszáj jelentkeznünk a hazaiaknak. Elállt az eső, a netkávézós azt mondja délutánra valószínűleg lesz net. A professzortól kaptunk egy sim kártyát, gondoltuk arról felhívjuk a vonaton megismert, Európát megjárt srácot, hogy most már segítsen nekünk netet találni, de elfogyott az egyenlegünk. Akkor induljunk el, vigyük a technikát és reggelizzünk, keressünk netet, töltsük fel a kártyát, nézzük meg a buszmenetrendet meg a közeli selyemszövőgyárat. Betérünk egy feltöltős helyre, ott kipattan az isteni szikra, vegyünk mobilnetet. Megvesszük, okostelefon, de az kis simkártyás, szerencsére Gabi elhozta a régi HTC-t is, nagy kártyás, bár szar a telefon, azon nem oldunk meg semmit. Na de legalább viberezni tudunk majd. Két óra múlva aktív lesz. Az, hogy a telefon pont lemerült, már mellékes dolog, lesz net, ez a lényeg. Akkor jöhet a selyemszövő gyár. A gyárat is elmosta a víz, mint mindent, nagyon durván néz ki. Olyan horrorfilmbe illő a lepukkant, sáros gépekkel. Nagyon kevés új, vagy rendbehozott gép van. Megnézzük hogy csinálják a fonalat, majd a szövetet. Nagyon vékony egy szál. A 140 cm-es anyag 4000 vagy 8000 szálból áll. Komoly. Kedvesek voltak, megnézhettünk mindent. Aztán irány a buszpályaudvar. Már 2 óra, net még nincs, nem megyünk ma át Gurmarg-ba, mert nincs foglalva szállás, akkor viszont időben kellene érkezni. Reggel fél 9-kor megy a busz 11-re ér oda. Leh-t is kérdezzük, nem járnak buszok, elromlott az idő. Azt mondják jeep sem megy. Reméljük a következő pár napban megjavul az idő. De azért az is furcsa, hogy naponta 15-20 napos amplitúdóval változik a buszok indulása. Ennyire ne legyen már váratlan némi eső. Nem messze van a turista információ, megkérdezzük ott is. Jeep jár, 2100 rupi, szemben le tudjuk foglalni. Nem valami egységes az infó így 500 méteres körön belül sem. Aztán kérünk segítséget telefon ügyben, mert kaptunk egy sms-t, hogy manuálisan kell beállítani a mobilnetet, hívjuk fel az ügyfélszolgálatot. A turistainfós lány átállította a menüt angolra, majd megint lemerült a telefon. Felhívjuk az ügyfélszolgálatot akkor majd mi. Közben megtudtuk, hogy Gurmarg-ba elég drágák a szállások, de mellette van Tulmag, ott lesz olcsóbb. Meg hogy kettő szakasza van a libegőnek, az alsó részt le lehet gyalogolni 3 óra alatt, de a felső részt nem. Így akkor úgy döntünk, hogy holnap átmegyünk Gulmargba, holnapután fel a hegyre gyalog meg felvonóval, aztán másnap vissza Srinagarba, és aznap a családunkkal is találkozunk délután, majd 16-án reggel irány Leh. Szemben van a taxi állomás, le is foglaljuk a jeep-et Leh-be. Reméljük tényleg átjutunk a hágón. Néztünk repjegyet is, jövő szerdán 100 font lenne fejenként. Elég sok lenne. Meg Leh-ből Delhibe is meg kellene venni a jegyet, de addig nem merjük, míg biztosan oda nem jutunk. 1 nap lesz a jeep út, reggel 6-tól este 10-ig, így legalább egy éjszakat le kellene foglalni. Na akkor irány haza, telefon töltőre, hívjuk az ügyfélszolgálatot. Nagy nehezen meglett a megfelelő ember, manuálisan kell beállítani a GPRS csatlakozási pontot, mire ezt megértettük, belelilultunk. Aztán mondták, hogy hová mit írjunk, de elvesztem, nem értem mit mond a csajszi. Kell segítség, de ahhoz előbb fel kell tölteni a telefont. Addig elugrunk az internetezős helyre, van net, megpróbál Gabi fotókonvertáló progit lementeni a google play-ből pendrive-re, hogy majd átmásoljuk a tabletre, de nem jött össze. Kerestünk szállást Leh-be, az lett, de közben már 3-an nézték mit csinálunk, vártak a gépre meg persze kíváncsiak voltak mit csinálunk, így inkább eljöttünk. Telefon kicsit feltöltődött, hideg lett, Gabi egyedül visszamegy a telefonoshoz, hogy segítsen beállítani a mobilnetet. Onnan átküldték egy másik helyre, a központi Aircel üzletbe, ott viszont nem beszélt senki angolul, de aztán végül csak sikerült megoldani, másfél óra múlva ért vissza elázva, de megvan, megy a net. Egy egész napunk ráment, és közben azon is elgondolkodtunk, hogy sehol senki nem kérte az adatainkat, pedig akkor megint bajban lettünk volna, mert a telefon a prof családjából van, ki tudja kinek a nevén. Közben az az okos gondolat is eszembe jutott, hogy az ócska HTC-ből csinálunk wifi hotspot-ot, és akkor a tablettel, újabb telefonnnal tudunk csatlakozni. Nem mondom kell a kreativitás a túléléshez. Így végül ma végre sikerült elküldeni a blogokat. Külön postban próbáltam pár képet is, de persze nem ment el. Azért hátha lesz még tényleg 3G ez a net a következő napokban és akkor küldök pár képet (meg töltök le fotó konvertálót). Fő az optimizmus. Összességében sikeres napunk volt, holnap mehetünk tovább, és a ruháink is megszáradtak. Sajnos most épp esik megint, nem tudom hogy sikerül majd a túránk holnapután, meg mi lesz a Leh útból. Bizakodjunk, meglesz az.