Hát kemény nap volt ez a mai. Minden szempontból. Reggel sikerült időben elindulnom, legalábbis azt hittem, hogy így majd időben odaérek. 8.20-kor indult a 13-as busz, reggeli nélkül felpattantam rá, elvileg egy óra a menetidő Cu Chi központjába, a buszállomásra. Még a helyi buszos applikációt is telepítettem, biztosra akartam menni. Hát szóval ez a busz 10.15-re ért oda. Tényleg dugó volt a városban, de azért na, kicsit hosszú lett az út. Még Sai Gonban az állomáson megismerkedtem egy nővel, egészen jól beszélt angolul. Ő segít eligazodni, bár pontosan tudtam mindent, de azért ő ellenőrizte a kallerrel, de mindent jól tudtam. Egyetlen új információt kaptam, hogy vissza az utolsó busz 5-kor indul.
Fél 11-re értem Cu Chiba, 15 perc múlva indul a másik busz tovább az alagúthoz, van 15 percem kaját szerezni. Ez hihetetlen, de itt ez a szalonnás kereszteződés. Itt mindenki sült szalonnát árul. Így vettem egy sült szalonnás szendvicset. Legközelebb inkább maradok az üres kenyérnél. Megettem, de nagyon nem esett jól. Ha így halad inkább vegetáriánus leszek.
Még egy óra utazás, ezúttal már egy igazán szakadt busszal. Persze meleg is lett, de annyira nem drámai. Veszek jegyet, rögtön kettőt adnak. Egy belépőt (kicsit értetlenül nézek, de ez a területi belépő) meg egy másikat az alagúthoz. Zavaros ez így, de kapok rendes jegyet, ez van. 125k a kettő.
Aztán tovább van a Szabadság falu. De mint kiderül, oda külön jegy kell, de azt nekem nem is akartak eladni. Kár. Vissza nem megyek, messze a bejárat, és kicsit úgy tűnik, hogy ez nem annyira a turistáknak van. alapvetően egy falut építettek meg újra, korhű anyagokból. Annyira nem fontos.
De az alagút annál inkább. A biztonság kedvéért befújom magam Deed-el, ez valami nagyon erős szúnyogriasztó. Annyira erős, hogy lángol tőle a bőröm. Alkoholos kendővel próbálom letörölni, de késő, beszívta már és frankón ég. Nincs is ennél jobb az iszonyatos párában és melegben. Azért egy 20 perc alatt enyhült. Lett egy csoport, elindultunk vezetővel, de ez egy vietnámi csoport, így a vezető inkább velük beszél, én csak a kötelező minimumot kapom. Aztán egy helyen a csoport előre sietett, én meg találtam egy helyet, ahol oktatóvideót mutatnak. Nagyon tanulságos volt dokumentumfilmekkel. Persze itt az USA a főgonosz és a Vietkongok a hősök. Ezt mondjuk ebben a környezetben elfogadom. Nem is tolják ugyanazt nekünk, mint a helyieknek, hisz ez a videó meg csak angolul volt. Filmnézés közben újabb külföldi emberek csatlakoznak. Így esett meg, hogy csoportot váltottam, de ez senkit sem érdekelt. Egy fiatal katona volt az idegenvezetőnk. Nagyon alapos, kedves srác.
A legfelső szint volt a lakhely, őrhely, pihenő hely. Alatta volt konyha (balra a -2. szinten). Látszik, hogy a főzés közben keletkezett füstöt nem engedték direktbe ki, hanem több kamrában is gyűjtötték a füstöt és több, apró nyíláson vezették ki a felszínre, ahol annyira pici füst jött csak egyszerre, hogy nem vették észre az amerikaiak. Itt van egy kút is a mélybe. A jobb legalsó szinten szintén elérték a vizet, de ez a folyó volt, át lehetett úszni a folyón, ha kellett. Középen látszik egy szők rész, ez azért volt, mert a sovány, kicsi Vietkongok simán átfértek, míg az amerikaiak nem. Aztán látszik pár nagyon vékony csőszerűség. Ezek a szellőzőnyílások fel a felszínre. Meg van raktár is, meg egészségügyi szoba.
A meleg és a pára sem segített a félig gugolva járásban, meg a hátizsák a hátamon, kamera a nyakamban és telefon a kezemben. A combom gyorsan nem szerette ezt az utat. A vége felé el is tettem a telefont.
Eszméletlen ez az egész. 250 km hosszú, 3 szintes alagút-rendszer. ebből ma kb 120 km van meg. Egyébként az első részeket még ’45-50 körül építették amikor a franciákkal háborúztak. Aztán a Vietnámi háborúban építették tovább a kambodzsai határon túlra, a folyóhoz, meg mindenféle. De vajon hogyan tájékozódtak? Egyébként nagyon komolyan védték a rendszert: lent is voltak bambuszdárda csapdák, főleg a fal mellett, mert ha le is jutott egy amerikai, akkor a sötétben a fal mellett volt kénytelen menni. De egyébként bombát is tettek időnként a fedőre, ami egyébként valami helyi fából készült, ami az eső hatására úgy megdagad, hogy nem engedi át a vizet. Arról is mesélt, hogy a felszínt teljesen nullára lebombázták az amerikaiak, és még mérgeket is használtak. Hogy nagyon frusztrálta az amerikaiakat az itteni sikertelenség és milyen komoly jelentősége volt ennek az egész háborúra nézve, leginkább a Tet offenzíva idején, meg hogy közben éjjel jártak ki a földet művelni, hogy legyen kaja is. Meg egyébként sokan voltak betegek, tombolt a malária, és mindenféle bélbetegségeik voltak. Az orvosi szobát kibélelték nejlonnal, hogy ne legyen annyira párás. Nagyon izgalmas ez az egész. Érdemes legalább a wiki cikket elolvasni róla.
A nap további részét holnap írom egy kávé mellett ücsörögve. Elfáradtam, alszom, bocsika mindenkinek.
Megvan a kávém, lassan másnap dél van, eljött az ideje egy kis pihenőnek, így befejezem a tegnapi posztot.
A túra közben már kérdezem a két spanyol srácot, hogy mivel jöttek, mert fuvart keresek vissza a városba. De ők ketten vannak egy motorral, ez bukta. Aztán kérdezem az indiaiakat is, de ők meg sokan vannak, meg állítólag tele az autó, nincs hely. Teljesen normális és elfogadom, hogy lepattintanak. Legrosszabb esetben visszabuszozom, de azért elég sok turistabuszt láttam a bejáratnál én meg kellőképpen pofátlanul tudok lenni. Mármint örömmel fizetek, csak ne kelljen busszal visszamennem és motorral is túl hosszú lenne szerintem, de egyébként ez lenne a másik opció, hogy motoros taxi, már ha találok itt a világ végén. Az alagutas túra végén szuvenírbolt van, de én inkább átsétálok rajta… aztán jön 3 srác, angolul beszélgetnek. őket is megkérdezem, és igen. ők taxival jöttek, 3-an vannak, beférek, fizetem a részem, királyság. Kanadaiak, végigdumáljuk az utat, kedvesek, viccesek, semmi különös téma nem volt: ki, mióta van itt, kaja, mit dolgozik, ukrán háború. Másfél óra volt az út. 250k-t adtam nekik, kicsit sok, de mindegy is, mindent megért a nyugis út visszafelé. A két buszjegy egyébként 20+7k volt. Szóval pont tizedannyi.
Az alagutas sztorihoz még jön egy nagyon bizarr dolog. A parkban ki lehet próbálni mindenféle fegyvert. Lehet lőni, meg van egy paintball pálya is. Ez nekem teljesen döbbenet. Én itt siratom a sok elesett embert meghatódva, miközben ők meg céllövöldét meg vidámparkot csinálnak a háborús emlékeikből. Nagyon furcsa ez nekem, hogy hogyan kezelik, dolgozzák fel a múltat. Mintha kicsit érzéketlenül állnának hozzá, vagy egyszerűen az elmúlt, és csak a jelen számít. Mindenesetre nekem ez így kicsit hideg és lelketlen. Mondjuk ez passzol valamennyire a róluk kialakult képről. Célirányos, törekvő, szorgalmas emberek, kevés érzelgősséggel, nem nagyon törődnek a környezettel, csak a ma és a most számít, de azért mindenkiről gondoskodnak, de inkább fizikailag, mint lelkileg. De persze nagyot is tévedhetek, mert nagyon nem látni bele az életükbe, ez csak az utcán, a szállásokon látottak alapján érzékelem így. De ehhez nagyon is passzol a lövölde a több millió elesett katona emlékműve mellett.
A városban az első normális kávézóban ittam kávét, meg fejfájáscsillapítót vettem be, mert azért lett egy kis hőguta. Meg feltöltöttem a telót. Kellett nagyon a pihenés, hiába a másfél órás autóút. Elég korán volt még, fél 4, de én fáradt voltam, meg betelt a befogadóképességem, így nem mentem megnézni már semmit. Ott az egész holnapi nap, meg akár holnapután fél nap, szóval nem kell ma már semmit sem csinálni. Majd egy órát pihentem, aztán elindultam kaját keresni. Kinéztem egy helyet, de ha látok valamit, akkor az is okés. De útközben nagyon a puccos részen voltam és az olcsó kaját 260k-ért reklámozták az étterem előtt, ez nem az én helyem. Útközben egy bódénál sütnek valamit, ami csak tészta. Olyan fánkszerűség, kockázatmentesnek tűnik. Persze mellette van valami másik guszta gombóc… akkor legyen abból is egy. 7+10k.
Hogy én sosem tanulok a leckéből. Az utcán csak olyat szabad megvenni, amit pontosan látok, hogy hogyan készül. Még így is lehet meglepetés, de kevesebb. Mert sokminden nem az aminek látszik.
Itt folyamat hömpölyögnek az emberek. Ilyen tömeget még nem láttam, pedig jártam már pár helyen. Érdekes lehet a népsűrűség itt. Na mondjuk hazudok. Új Delhiben ennél is durvább volt. De azért ez sem semmi. Útközben beszélek Anyummal, minden rendben otthon. Mert ugye ők mindent tudnak rólam, de én semmit róluk. Aztán élvezem az esti fényeket, kerülök egyet a turistanegyed felé. Nagyon gáz ez a sok csak nyugati turistáknak készült étterem. Nincs is bent más vendég. Szerintem pár utcalány mellett is elmegyek, meg szerintem láttam elkelt lányt is… hát ez is a buli része sajnos.
Na akkor itt a vége a tegnapi napnak, a kávém is elfogyott, az eső is elállt, megyek tovább.
