Kérek egy szabadnapot, hogy kicsit megemészthessem a történteket, megírjam a blogot, feltöltsem a képeket, de az idő csak szárnyal, az események pörögnek, nincs megállás.
Rövidített verzió lesz, több képpel, és kevesebb szöveggel, talán így még érdekesebb is lesz. (Megjegyzés május 12-én: amikor ezt írtam, meg nem sejtettük, hogy internetet találni ekkora kihívás lesz, pedig még majd most megyünk igazán fel a hegyekbe. A sávszélesség miatt esélytelen képeket csatolni, de azért később próbálkozom majd.)
Május 2.
A Manali-i túra után gondoltuk lazára vesszük a napot, a térdemnek is jót tesz némi pihenés, azt terveztük, hogy a közeli vízeséshez megyünk el. A vízesésnek két része volt, mi az alsót szerettük volna megnézni. Nem tudtuk, hogy amit látunk félúton, az már az alsó vízesés, így felmentünk a meredek, nehéz terepen, a hegy összes ösvényén az utat keresve. A patak mindkét oldalán felmentünk, persze az egyik oldalán feleslegesen, de megnéztük a felső vízesést is, ami egyébként szebb is, meg nagyobb is. Sajnos a térdem a fásli ellenére sem örült az extra kalandnak. Sebaj, este 10 órás buszozásunk lesz, majd pihen ott.
Május 3-4.
Este hétkor indult a buszunk Dharamsala-ba, terveink szerint 5-6 körül érkezünk, kinéztünk egy külvárosi szállást, majd reggel megkeressük. Na ez sem így történt. A busz, mint egy otthoni helyi tömegközlekedős busz, csak rozzantabb, a fék nyikorog, rugózása nem tudom mikor volt utoljára. Az út hegyi úton megy végig, Gabi térde nekifeszül az előző ülésnek, alvás kizárva. Összetörve, teliholdas éjszaka megérkeztünk a teljesen kihalt Dharamsala-ba hajnali 4-kor. Az első vendégházba betértünk, ami nagyon lepukkant volt, de közel volt a buszállomáshoz, ruhástól ledőltünk, ez tűnt a legbiztonságosabb megoldásnak, és aludtunk 10-ig. Reggel háti fel, megkerestük a korábban kinézett szállást, egy 1903-ban épült agyagos, döngölt földes tanyát, valahol a külvárosban (Shenna Chowk), kilátással a havas csúcsokra. Ideális lesz pihenni, nincs mese, a térdemnek pihenés kell. Tökéletes volt. Saját forrással, kinti tus és WC, nyitott konyha, veranda, kinti szék, gitár. Pihenés, alvás, semmittevés. Nagyon jó volt. Főztünk, mostunk, megnéztük a patakot, kellett egy szünnap.
Május 5.
Másnap elmentünk megnézni a Dalai Láma templomát és házát, fel Mcleodganj-ba, Dharamsala felső részére. Ez itt a turista negyed, sok kis üzlet, kávézó, sok-sok buddhista szerzetessel. Ki is ábrándultunk a buddhizmusból. Minden egyes szerzetes, akit láttunk, durván elhízott, iPhone-al, drága telefonnal, tablettel mászkálnak, és csak a legjobb kávézókban ücsörögnek. Azt hittem a szerzetesi élet lemondással jár, hogy ők megtanulják, hogy nincs szükségük a földi luxusra és anélkül találják meg a boldogságot, de sajnos ez is ugyanolyan vallás, mint mindegyik, az egyház és a rendszer elront mindent.
Séta közben felfelé Mcleodganj-ból találtunk egy kis hegyi falut, Bhagsunag-t, és eldöntöttük, hogy átköltözünk, mert minden túra innen indul, és a tanya, ahol vagyunk innen több mint egy óra buszozásra van. Este csináltunk csokis és mangós palacsintát a háziaknak (Krishna és barátnője) és magunknak, ők meg megkínáltak minket némi rummal és fűvel, így kellemes, laza esténk lett.
Május 6.
Reggel 7-kor még nem járnak a buszok. A boltok még 8-kor sem igazán nyitnak. Engem jól meglepett, hogy ennyire későn kezdődik az élet. Mi már átértünk az új szállásunkra, amikor végre kinyitott pár étterem, és megihattuk a reggeli Masala teánkat (csáj), ami főszeres, tejes, jó erős fekete tea, aztán csaltunk kicsit, és taxival felmentünk a Galu templomhoz, onnan indultunk Triund-hoz, fel egy hágóhoz, ahonnan eszméletlen fantasztikus kilátással elénk tárultak a szemközti havas csúcsok láncolata. Kb. 2800 méteren voltunk mi, a szemközti hegyek 4-5ezer méteresek lehettek. Itt békésen elidőztünk, megküzdöttünk egy helyi „hegyi” szamárral is, aki mindenáron a banánunkat akarta, Gabi a kantárnál fogva elvezette, de visszajött.
Lefelé persze a térdem megint nem volt boldog, aggódom is mi lesz így a továbbiakban, hisz ez itt még csak a bemelegítő. Este azért egy óra pihenés után már nem fáj. Van remény, hátha megszokja.
Május 7.
Ma lazára akartuk venni a napot, de valahogy ez nem nagyon akar nekünk összejönni. Tuctuc-al elmentünk a Dal-tóhoz, onnan indultunk neki egy nagyon laza kis túrának, egy völgyben. Nem volt nehéz, jót beszélgettünk közben, terveztük a jövőt. Aztán megérkeztünk egy hídhoz, innen vezet fel az út a Mata Guna templomhoz. Jó sok lépcsős, meredeken fel, a déli tűző napon. Na de ez itt Durga temploma, és ha már a jógi nevem Durgát jelent, ezt nem hagyhatjuk ki. Felmentünk, többször meghaltunk, de felértünk. Fent valami zene hallatszott, megnéztük mi lehet az, és kezdetét vette a mulatás. Egy falunyi ember jött el ünnepelni Durgát, a 8 karú harcos istennőt, aki egy tigrisen lovagol. Lent a nők zenéltek és táncoltak, fent a férfiak beszélgettek, iszogattak, közben lent főtt valami kaja. Tetszett a zene, hallgattuk egy darabig, aztán egyszer csak elkaptak és már vittek is táncolni. Na nem is kérettem magam. Nagy volt a siker, nők tapsoltak, férfiak fütyültek, fotóztak, videóztak, és én is nagyon jól éreztem magam. Valahogy elkaptam a ritmust, a mozdulatok sem voltak nehezek, egészen jól ment. Sokat táncoltunk, Gabit meg közben elhívták a férfi részlegre. később én is csatlakoztam hozzá, miután megkérdeztem, hogy bemehetek-e a férfiakhoz. Persze nem volt gond egyáltalán, az egyik öreg behívott. Ittunk egy kis vizes rumot, „kell” a hőségben, aztán lassan elbúcsúztunk. Marasztaltak minket az ünnepi lakomára, hogy nemsoká kész, de sajnos nem nagyon tudtak angolul, na meg kecskét láttam, lehet jobb kihagyni, így elbúcsúztunk.
Visszafelé két út állt előttünk, de mi persze a nagyon meredek utat választottuk. Meleg volt még mindig, de valahogy jól beállt a ritmus, lassan szokjuk a hegyi életet. Megy ez nekünk. És csodák csodája, a térdem is szokja, bár volt rajta fásli, de nem fájdult meg egyáltalán.
Május 8.
Reggel bedugult a helyi buszunk le a buszmegállóba, lepattantunk, gyalog átvergődtünk a dugón, sietni kellett, 9:40-kor indult a busz Jammuba. Nem vettünk jegyet előre, majdcsak lesz jegy. Lett. Majd kezdetét vette a 6 órás konzervdobozban főlés. Ahogy ereszkedtünk a síkság felé, úgy melegedett a levegő. A végére már sütött a buszba becsapódó levegő is. Mire megérkeztünk Jammuba, én rákvörös voltam, és az agyam lüktetett. Az úton félsivatagos területeken jöttünk keresztül, melyet több 100 méter széles, kavicsos, kiszáradt vízmosások szeltek át. Gondolom monszum idején itt zúg le a víz. A Jammu-i buszpályaudvar, mint mindenhol, nagyon lepukkant, na meg erre tényleg nem jár turista, úgy néztek minket, mintha ufók lennénk. Megtudtuk, hogy közvetlen busz nincs másnap, de ha elmegyünk Balibah-ba, onnan vonat jár Srinagarba. Menetrend nincs, de ha oda akarunk érni, érdemes fél 6-ra kijönni, és amint tele a busz, indul, tudtuk meg egy turbános kalauzfélétől. Én már halálomon a hőguta miatt, elvonszoltam magam még 500 métert, majd megláttam egy hotelt, klímákkal az ablakba, ennyi volt, ne tovább. Megtudtuk, hogy 40 fok van, akkor a buszon volt legalább 45. Még hogy én nem bírom a meleget. Gabi elment bevásárolni némi gyümölcsöt, magokat, mert feléltük az összes tartalékot az úton. Séta közben nagy sztár volt, folyamatosan kezet fogtak vele, fotót akartak vele, kevés a fehér erre nagyon. később elmentünk együtt sétálni, megnéztük a helyi templomot, nagyon szép, nagyon nagy templom. Sajnos kamerát nem vihettünk be. Áldoztunk Shivának: a pap mormolt valamit, mi meg egy hatalmas üvegkristályt kenegettünk tejjel, túróval, melasszal, vízzel. Aztán kaptunk áldást is. Nagyon vicces volt. A templom tele ilyen kis szentélyekkel, mindegyik előtt egy pap, invitálja be az embereket. Próbáltunk bemenni a főtemplomba is, de elküldtek minket oldalra imátkozni. Na ott is volt egy pap, aki a majomképű isten előtt ügyesen összeadott minket, kaptunk a homlokunkra piros pöttyöt, egymás nyakába tettünk virágfüzért és ezzel férj és feleség lettünk. Kaptunk gyermekáldást is, mi meg fizethettük az adományt. Kezdtünk óvatos lenni, mert ha ez így megy tovább gatyánk rámegy az áldásokra. Ezek után elfogyasztottuk esküvői vacsoránkat a helyi kifőzdében, istenit ettünk, majd vettünk helyi sütiket is, jó édesek, magosak, grízesek. Jó lesz holnap az útra.
Május 9.
4:50-kor ébresztő. Kellemes 30 fokos hűvös, de jó is volt. Úgy tűnt a busz pont minket várt, mert felpattantunk és már indult is. Engem betessékeltek az elit részbe, elöl a sofőr mellett elszeparálva egy üvegajtóval. A sebváltó mellett ültem, szemben 3 turbános arccal. Bámultak jó sokáig, aztán rámuntak, és elaludtak. Gabi leghátul kapott helyett helyi fiatal srácok társaságában, és ezzel kezdetét vette életünk egyik leglehetetlenebb napja. Dolgok történtek, mi meg sodródtunk előre. Nem terveztünk, itt felesleges, csak figyeltünk és kíváncsian vártuk vajon mi fog történni legközebb.
Szóval a busz másfél órás út után megakadt egy katonai ellenörzőpontnál, és visszamentünk egy pihenőhöz. Itt kiderült, hogy bármi lehet, az sem biztos, hogy ma átjutunk. Volt egy fiatal srác, ő vizsgára sietett, próbált beszervezni minket egy taxiba, 5000 rupiért. Mi nem sietünk annyira. Aztán egy másik srác szólt, hogy ő kiáll az út szélére, menjünk mi is, hátha. Jött is egy minibusz, már lógtak az emberek kint, de azért még mi öten befértünk. Nem hagytak minket lógni, benyomtak a tömegbe. Érdekes hullámos pozitúrában álltunk, szakadtunk a röhögéstől. A helyiek is mondták, hogy ez India, mondtuk, ezért jöttünk, meg hogy Európában is vannak tömött buszok. A kisbusz simán átment a katonai ellenörzőponton, el a következő faluig. Ott átszálltunk egy másik buszra, az felvitt egy hegyi kisvárosba. Itt engem egy nagyon elegáns úriember mellé ültettek. Itt még nem is sejtettem, hogy milyen szoros kapcsolat fog kialakulni. Nem beszéltünk egyáltalán, az én ölemben a két zsákom, ő terpeszkedik, dudolászik, telefonál, napszemüvegét igazgatja. Minden mozdulata nagyon kifinomult, úri. Aztán nehéz lett a zsák, letettem a földre, de persze nem sokkal később leszállt valaki, vissza fel, de akkor szólt, hogy adjam oda. Hát nem bánom. Közben felértünk a hegyekbe, hűvös, friss levegő fújt be az ablakon, de jó volt. A hegyi városban nagy volt a sürgés-forgás. Figyeltük egymást a 3 fős családdal, meg a diák sráccal, akikkel együtt keltünk útra a nagy kalandnak, hogy biztos mindenkinek meglegyen a következő szakasz. De közben a professzor úr is (így neveztem el magamban a mellettem ülő embert) Srinagarba sietett. Megkérdezett minket is, így már ő is intézkedett. A kisdiák megtalálta a buszunkat, intett, mi meg a családnak, a prof is látta, hogy megyünk, és kisebb harcok, nyomakodások közepette felszálltunk a következő minibuszra. Helyet a prof intézett nekünk, akkor irány a következő állomás. Gabi ölében a nagy hátija 2 órán át, az egyém mások ölében, majd a földön. Nem igazán tudjuk pontosan hol vagyunk, de a táblákon láttuk, hogy irányban vagyunk. Megérkeztünk Karnak (vagy valami ilyesmi) nevű helyre. A prof azt mondja ideje reggelizni (du. 1 óra volt), már közeledünk, menjünk vele és a segédjével, tudnak egy jó helyet. Nem igazán beszélgetünk, akadozik az angoljuk, de meghívtak minket egy ebédre, majd a segéd elrobogott, hozott egy jeep-et, ez a helyi közlekedési eszköz a következő 37 km-es szakaszon. Félig leomlott út, iszonyat por, dugó a birkák és a teherautók miatt. Két óra lett ez a szakasz. A prof és segédje osztották a sofőrt. ők voltak a helyi menők, okoskodtak, intézkedtek. Sokszor jó volt, de a stílus elég nagyképű volt. Megérkeztünk Banihal vasútállomásra 4-kor, és kezdetét vette a barátkozás. Eddig nem igazán beszélgettünk, csak mondták, hogy mi menjünk, oda üljünk, együnk, majd ő fizet. Kiderült, hogy a prof angolja akadozik, biztos ciki, ezzel kellett megbírkóznia, de azért nem annyira rossz, megértettük egymást. Beszélnem kellett a báttyával telefonon, aki meghívott minket magához, ott laknak Srinagartól nem messze. Cseréltünk telefonszámot, majd egyeztetünk később. Oldódott a hangulat, nagyon kedvesek, viccelődtünk. A vonatra felverekedtük magunkat (szó szerint), majd ők leszálltak hamarabb, és megismerkedtünk egy másik sráccal, aki utazott már Európában, elég jól ismeri a történelmet, meglepett minket. Megadta a számát, ha baj van, hívjuk. Ja nem mondtam, megérkeztünk a muszlim vidékre. Az emberek nem olyan mosolygósak, kicsit harcosabbak, hangosabbak, de ugyanúgy figyelnek, kedvesek. Olyan Szíriához hasonló élmény volt, mikor 2009-ben voltunk Tesóval. Ott érteztették velünk, hogy vendégek vagyunk az országukban, mindent megtesznek, hogy jól érezzük magunkat. Felszálltunk a helyi tömegközlekedésre, megyünk be a városba szállást keresni. Az egyik hotel ajtajában leszólítanak bennünket, szállás kell, mennyi, sok, de átkisér az egyik arc a szomszédba, ott lesz olcsó. Gazdag csávó, Európában is lakott már, épp a húga esküvője van, ma a 3. nap, menjünk vissza vacsorázni. Ez egy ilyen nap úgy látszik. Átmentünk, vendégek beszélgettek, várták az új párt. Kaptunk isteni birkapörköltet, tényleg nagyon finom volt, meg valami húsgombócot, az is nagyon jó volt. Na nem mentünk be a sátorba, csak ott a szakácsok környékén voltunk. Na ez az arc igazi nagyképű ember. Dicsekszik a család gazdagságával, a szőnyegbizniszről, a vendéglőről Delhiben, a hotel itt. Azért sok érdekességet meg lehet tőle tudni. Hívott minket holnap reggel, menjünk át, mennek a feleségével a városi tulipánkertbe, tartsunk velük. Miért ne. A helyi idegenvezető mindig jól jön, még ha kicsit nagyképű, akkor is. A szálláson egy jó tus kell most már csakcsak az egész napos poros út után, amikor észrevettük, hogy a nagy nehezen kiharcolt tus, az igazándiból csak egy ülepmosó, így marad a vödrös megoldás. Vödörben meleg víz és kis kancsóból folyattuk egymásra a vizet. Gabi nem vállalta a fél órányi tusoló szerepét, nem is értem miért. Végül annyira megtetszett, hogy nem gondoljuk meg magunkat és megyünk tovább. Egyébként is ilyen erős víznyomást rég nem tapasztaltunk már.
