Május 18.
Reggel elmegyünk utazási engedélyt kérni egy utazási irodába, mert sok helyet csak engedéllyel lehet meglátogatni. Állami papír, csak estére lesz kész. Ugyanitt megtudjuk a mai útvonalunk részleteit is. Rendes volt az utazási irodás: miután mondtuk, hogy magunk akarunk menni, magunk szeretnénk végigjárni a monostorokat, nem mondta, hogy nem lehet, nem tukmált semmit, hanem elmondta hogyan tudunk faluról falura menni, mennyi lesz a buszjegy és hogy menjünk bátran. Nagyon jól esett ez a hozzáállás. Lesétáltunk a buszmegállóba, és az első kis jeep, amiben már többen ültek, pont jó volt nekünk. Ezek a kisautók a ritkán járó helyi buszok mellett közlekednek, általában csak pár falunyira. Gyorsan megérkeztünk Shey-be, ahol egy másik királyi várat néztünk meg. Egy hatalmas arany tetejű sztupa van a várban. A kilátás hasonló a tegnapihoz, nehéz betelni vele. Itt található Ladakh legnagyobb Buddha szobra is, 17,5 méter magas. Nekem furcsa, hogy beépítették, így csak a fejénél lehet körbejárni, és onnan lenézve látható a többi rész. Nem lehet igazán jól egyben látni.
Megyünk tovább a Thiksay monostorhoz leintve egy helyi járatos jeep-et. Megy ez nekünk. Nagyon lenyűgöző, ahogy a szikla oldalát elborítják a fehérre meszelt kis kunyhók, majd a hegy tetején a monostor főépülete. Felmegyünk. Valahogy a mellékútra keveredtünk, de így is felértünk. Utólag láttuk, hogy van főbejárat is jegypénztárral, de mivel csak kifelé használtuk ezt az utat, nem fizetünk. Nagyon jót barangoltunk az épületben. Hallottunk kongát és imát, láttunk egy idős helyi párt imádkozni, le is fotózkodtunk velük, olyan kedvesek voltak. Aztán a helyi régi könyvtárban megnéztünk egy régi, 5-600 éves, kézzel készített papiruszt, megkértük a szerzetest olvasson belőle egy kicsit, tibeti nyelven íródott, onnan menekítették ki. Megtudtuk, hogy 162-en laknak itt. Ő 7 éves korában került ide. Aztán persze ment iskolákba ide, oda, de mindig visszatért a monostorba. Néha elmegy tanítani akár évekre, de ide jön haza. Nagyon jól éreztük itt magunkat, lassan múlik a Dalai Láma házával kapcsolatos negatív élmény. Az ott politika, meg biznisz, ez meg itt az igazi monostor és szerzetesi élet. Itt is van egy 12 méteres Buddha szobor arannyal festve.
A következő megálló Hemis, de oda nem könnyű eljutni, mert nem a főút mentén van. Így alkudoznunk kell egy taxira, sajnos ide nem jár gyűjtő taxi. Azért 600-ról 300-ra lealkudjuk az árat, megvárnak és vissza is hoznak ennyiért. 8 km át a völgyön, majd fel a másik oldalán a sziklák közé. Hemis monostor a környék legnagyobb monostora. Egy hatalmas múzeum is van sok korabeli eszközzel, szobrokkal. Aztán pár imaterem, a tetőről kilátás a völgybe. Valahogy ez is üzleties hangulatú, meg kicsit el is teltünk a monostorokkal, meg a sok kis és nagy Buddha szoborral. mindkettőnknek Thiksay tetszett a legjobban. Visszamegyük az autónkkal a főútra, várjuk a jó szerencsét, hogy legyen még busz vissza Leh-be. Megint velünk a szerencse, jön egy busz és egyenesen Leh-be megy, nem is kell átszállnunk. Feltűnik, hogy csak nők ülnek rajta. Még a kalauz is nő. Egy szerzetes, a sofőr és Gabi a férfi csak. Magas, vékony nők, kicsit vágott szemmel. Kedves, barátságos arcuk van, némelyek kimondottan szépek. A mozdulatuk, ahogy egymással beszélnek nagyon meleg, és szeretetteljes. Öröm köztük lenni. Visszaérünk Leh-be, nagyon éhesek vagyunk már. Beugrunk a buszmegálló melletti kis helyi piacon egy kajáldába. Étlap nincs, egyféle kaja van, momo-s (töltött tészta) leves. Bekajálunk megint nagyon olcsón. Visszafelé beugrunk az engedélyünkért és alvás. Reggel irány a baby trek. A házinéninkkel megbeszéljük, hogy a nagy hátizsákokat otthagyjuk nála, és csak a kicsiket visszük magunkkal, a túra után jövünk vissza hozzá aludni.
Posts Tagged With: India
Buddhista monostorok
Leh
Május 17.
Aludtunk egy nagyot. Ránkfért a pihenés, és aklimatizálódnunk is kell a magassághoz, Gabinak fájt a feje kicsit az éjjel. Nekem szerencsére semmi bajom. Talán a sok jóga és a sok légzőgyakorlat is hozzájárult ehhez. Elindulunk sétálni, bár lassan megyünk, de így is gyorsan kifáradunk, lihegünk. Hát ez van, szokni kell. Beugrunk egy helyi kis szakadt helyre reggelizni, 80 rupi kettőnknek, végre kezdenek az árak nagyon barátiak lenni. Felmegyünk a régi királyi várhoz. 16. században építették, 9 emeletes, de a hegy dőlésszöge miatt mindig 5 emeletesnek tűnik. lépcsők, köves emelkedők, ezért gyakran megállunk pihenni, de nem baj, ráérünk. A gulmargi hegymászás biztos jót tett, mert ma már semmi bajunk a magasságtól, csak a gyorsabb kifáradás maradt. A palotát a völgy oldalába építették fel a hegyre, így mögötte sziklák vannak, a völgy felől meg sűrűn, egymáshoz szorosan épített vályogviskók védik. Nem lehetett könnyű elfoglalni. Bent a királyi szoba fala festett, az oszlopokon mérges maszkok riasztják el a rossz szellemeket. Nagyon szép, díszes a trónterem. Fent, a tetőről csodás kilátás nyílik a völgyre. Lent a zöld, fás, megművelt terület, majd a sivatagos, sziklás hegyek magasodnak a túloldalon, mögöttük a még magasabb havas csúcsok. Pazar látvány. A Nap perzselően süt, míg a szél hideg levegőt fúj. Nagyon erős a kontraszt, bár én örülök a hüvös szélnek, megvéd a napszúrástól. A helyiek melegen felöltözve, arcukat kendővel védik, még a férfiak is, de így is látszik, hogy napégette a bőrük. Ezen a magasságon a helyiek bőrét is égeti a Nap, nem csak a miénket. Az öltözékük is más, mint amit eddig láttunk, az asszonyok bő szoknyát viselnek, derékban kötélövvel átkötve. Nagyon kedvesek, mindenki mosolyog, békés emberek. Lefelé körbejárjuk a várost, sztupákkal, imamalmokkal tele, de vannak mecsetek is. Na nem nagy a város, egy óra alatt megismertük. Megtaláltuk a turista irodát is, egy helyi néni mondja el tökéletes angollal, hogy mit érdemes megnézni. Van egy úgynevezett baby trek, 2-3 napos túra, könnyű terep. Falvakon megy keresztül, vezető nélkül is megcsinálhatjuk. Vannak 7 napos komoly mászások is fel 6000 méter fölé, de arra mi nem vagyunk felkészülve sem fizikailag, és sem eszközünk, sem ruhánk nincs hozzá elég. Lehet bérelni eszközöket, ruhákat, de nem akarunk olyan magasan hegyet mászni. Érdemes még megnézni pár monostort, meg a Nubra-völgyet és a Pangong tavat. Az utóbbihoz utazási iroda kell, mert nem jár arra busz. A tó és a völgy területére kell külön engedély is turistáknak a belépéshez. Jól kiokosodtunk, jöhetnek az utazási irodák. Nagyon horror árak vannak. A tóhoz fejenként 2000-2500 a díj, ha lesz még másik 2-3 ember az autóba. És ezért csak elvisznek oda az egyik nap, másnap visszahoznak. Ártáblázatból dolgoznak, mindenhol ennyi, de persze szezon előtt vagyunk, elég nagy kezdezményt ki lehet alkudni, gondolom, de ez még alku alapnak is sok. Megtudjuk azt is, hogy a Manali felé vezető út le van zárva, még két hétig biztos, és még azután is bizonytalan mikor járható kocsival. Akkor repülni kell. Megnézzük a repjegyárakat, 13000 rupi fejenként. Na ezt egy óra netezés alatt tudtuk meg, kb. ennyi idő volt 3-4 oldalt betölteni. őrület. Tanakodunk mi legyen, aztán egyszerre jutunk egy és ugyanahhoz a gondolathoz. A repjegyárak holnapra olcsóbbak, mint 10 nap múlva. Hagyjuk a dolgot pihenni, ennyi pénzért nem vesszük meg most. Ha pedig nem lesz olcsóbb visszamegyünk busszal Srinagarba, onnan meg tovább Delhibe. Elég kemény lesz majd, de valahogy így is többet költünk, mint terveztük, kifutunk a budget-ből, már biztos. Lassan kialakul a terv. Eszünk egy jó tibeti kaját, végre nem erős, és rizsmentes. Sült zöldséges tészta, nagyon jól esett. Már csak némi hús kellene, lassan hetek óta nem ettünk húst.
Megérkeztünk Leh-be
Május 16.
3.50-kor megszólal a hangszóró. Valaki szóljon már neki, hogy még koromsötét van, egyáltalán nem kel még a Nap, korai még imátkozni. Egy óra múlva kelünk hulla fáradtan. Irány a yeep. Kérdezzük, hogy minden rendben van-e, verőfényes napsütés van, az út nyitva. Persze kavarás van itt is. Megpróbálnak minket elpaterolni a legjobb ülésről mindenféle hülyeséget felhozva, de nem vesszük be a szöveget. A jegyünk oda szól, és kész. Nincs tele a yeep, várunk még, próbálnak utasokat vadászni. Megjelent 3 kanadai srác, megegyeznek, 7 óra lett, mire elindultunk. Elég gyorsan elérjük a hegyeket, és kezdődik a szerpentines út. Ez lesz 13 órán át. Az út meglepően jó, csak kisebb szakaszokon vált kövesre. Na de aztán a hágó felé köves és sáros lesz. A 3-5-10 méter magas hófalba vágott egysávos úton megyünk. Lassan megértjük, miért bizonytalan az átjárás. Ha esik az eső, akkor lezárják egy napra, míg lefolyik a sok víz, nehogy lesodorjon egy autót, aztán amint kicsit szárazabb, mehet megint. Ma reggel egyébként egy busz is elindult, de mi látva az utat nagyon nem bánjuk, hogy yeep-el jöttünk. Azért ez biztonságosabb sokkal. Az út elején fás, füves hegyek vannak, majd szép fokozatosan a kő veszi át a szerepet. Eszméletlen kihalt a táj. Sehol egy kecske, egy madár. Házat is nagyon ritkán látunk csak az oázisoknál van egy-egy kis falu, ahol a folyó egy réteg föld táptalajat tud biztosítani egy kis zöldnek. Ahogy átértünk az első hágón hogy megérkezzünk Ladakh-ba, az út nagyon jó lett. Szélén sárga csík, elválasztó szaggatott vonal, macskaszemek végig. Hallottuk, hogy ez India legjobb útja, és valóban meglepően nagyon jó. Útközben legalább négyszer volt rendőrségi ellenőrző pont, ahol kis nyomtatványt kitöltve regisztráltunk. Nem teljesen értettük miért kell kitölteni 5x ugyanazt egy úton, de nem kérdeztünk, töltöttünk. A sivatagos táj lenyűgözött minket. Az út végefelé a naplementében a kék ég és a barnássárga sziklák fantasztikus kontrasztott adtak. Este nyolc körül megérkeztünk, elindulunk a kinézett szállás felé, de menet közben mutatnak nekünk egyet, ami szép is, tisztább is, mint az elmúlt szállások, és megegyezünk 400 rupiban a házinénivel. Végre találtunk egy igazán olcsó helyet. Akkor ez is megvolt, tus és alvás, aztán holnap kitaláljuk mit is csináljunk a következő 10 napban.