Május 27-28.
Tiszta égre ébredünk. Jó jel. Reméljük akkor minden rendben lesz a hágón és el tudunk indulni Srinagarba. Reggeli után valahogy rajtunk a fáradság. Összepakoltunk és megbeszéltük, hogy elmegyünk sétálni, de valahogy beragadunk délig, és játszunk a telefonokon mindenféle okos logikai játékokat. Na de eljött a dél, el kell hagyni a szobát. A zsákokat otthagyjuk a házinéninél, menjünk kérdezzük meg mi a helyzet a hegyen. Összefutunk az indonéz szomszédokkal, ők is jönnének. A srác jön velünk a taxiállomásra, ha lesz 4 hely, jönnek velünk. Az egyik helyen csak kettő hely volt. ők igérték be tegnap 3-kor, hogy 5-kor indulnak. Kicsit szivatásnak tűnt, nem hiszem, hogy 2 órával indulás előtt nem tudták, hogy a hágó le van zárva. Lemegyünk a másik taxiállomásra. Gabi beszélt ott tegnap egy sofőrrel, ő legalább tud kicsit angolul, meg valahogy szimpatikusabb volt. Van 4 helye, és összesen 6-an leszünk a kocsiban, nem lesz nyomorgás. 5-kor indulunk. Elvisz minket vissza a szállásra, jön értünk 5-kor. Reméljük a legjobbakat, és hogy reggelre Srinagar-ban leszünk. Elmegyünk sétálni a szállásunktól kifelé. Erre vannak a luxus szállások a fák között. Vannak nagyon szép, rendezett helyek, de az utca felé akkor is csak egy vakolatlan vályogtéglafal választja el a valóságot. Séta közben látjuk, hogy a Shanti (béke sanskrit nyelven, az ősi indiai nyelven) Stupa itt van nem messze. Tanakodunk felmenjünk-e. Elég fáradtak vagyunk, a stupa meg fent a hegy tetején, mint mindig minden errefelé. De azért meggyőzzük magunkat, és nekirugaszkodunk az 542 lépcsőnek. (Lefelé induláskor találkoztunk egy helyi lánnyal, aki épp felért és számolta a lépcsőket.) Felfelé megálltunk párszor, nem vagyok ma jó formában. Megfáztam pár napja, köhögök is rendesen. Gabi mosolyog, türelmesen várja a lépcsőn mellettem ülve az újabb nekiindulást, azt mondja, jó hogy nem a hegyekben dőltem ki. Valószínüleg a por-nyavalya együttes lerakódás a tüdőmben nem segíti a lépcsőzést olyan nagyon. De amikor felérünk el is felejtjük a lépcsőket. Hatalmas ez a stupa. lépcső vezet fel rá és körbe lehet járni, hogy megnézhessük a sok szép festményt a falon. A kilátás körbe gyönyörű, bár a völgyekben látható rengeteg katonai bázis nem javít sokat az összképen. Érdekes téma ez. A katonák építették ki az utakat, tették Ladakh-ot járhatóvá sokat lendítve a turizmuson, nem beszélve arról, hogy ezt a sok katonát el kell látni, sok embernek biztosítanak megélhetést. De közben a folytonos ellenőrzések, az állandó jelenlétük mégsem igazán lehet kellemes érzés. Gyorsan eltelik az a pár óra indulásig. Késői ebéd, egy kis internetes csetelés a családdal és már indulunk is. Úgy néz ki minden rendben. 2 helyi férfi utazik még velünk, az egyik kimondottan jól beszél angolul, sima utunk lesz remélhetőleg, na meg a körülményehez képest elég kényelmes is. Alig egy órája indultunk el, amikor egy kisautó felbukkan szemből a mi sávunkban. A marha ideális íven vette az s-kanyart, nem gondolta, hogy jönnek szembe. A mi sofőrünk ügyesen lehúzódott amennyire csak lehetett, de így is keményen összecsattantunk. A mi autónk jobb hátsó ajtát húzta meg a kis piros, meg ki is durrant a kereke. A kisautó eleje durván összetört, durrdefekt. Szerintünk tengelye is görbült, mert úgy tűnt nem tudnak simán kereket cserélni. A piros autóból 3 részeg helyi férfi szállt ki. Az egyik alig állt a lábán, pedig nem is láttunk részeg embert errefelé egyáltalán. Jött a vita, egyezkedés. A mi sofőrünk rendőrt akart, ők fizetni akartak, csak rendőr ne legyen. Egy másik kocsival jött utánunk az autónk tulaja is, miután megérkezett a helyszinre szépen megegyeztek a legjózanabb emberrel, kicseréltük a kereket a pótkerékre és a két autó együtt ment az út hátralévő részében. Szerencsénk van, hogy nem lett nagyobb baj. Ha frontálisan ütközünk, akkor repülünk mindannyian. Elég véres sztori is lehetett volna ebből. Laza egy órát töltöttünk az út szélén, mire elindultunk tovább. Az út hátralévő része eléggé eseménytelen volt. Az út időnként le volt zárva, akkor vártunk egy kicsit. Ez csak olyan technikai lezárás. Összevárták a személyautókat, őket engedték először, aztán a teherautókat, de legelőször is meg kellett várni mindenkit szemből, mivel a hágó elég hosszú szakaszon csak egy sávos. Az esti lámpafénynél pár állat is előkerült, láttunk rókát és muflont (olyan mint a kecske, csak nagyobb). Ahogy átértünk a hágón valamikor hajnalban, már világosodott. A táj a sivatagos sziklásról visszaváltozott zöldre. Fák és fű vette át a kopár táj szerepét. Hirtelen olyan érzés volt, mintha a Marsról jöttünk volna. Nagyon jó érzés volt zöldet, életet látni. Az a kietlenség egyhangúvá teszi az embert. Kemény ott az élet. A szél, a hó, a hideg, a homok, a terméketlen talaj. Sok mindennel meg kell küzdeni a boldogulásért, sok-sok türelemmel és tisztelettel kell lenni a természettel szemben. Itt látni igazán mennyire a természet az úr és mi emberek milyen jelentéktelen kis pontok vagyunk. A hegyen az út mintha egy kisujj körmével lenne belekarcolva, meg sem látszik, akkora a hegy az úthoz képest. Reggel 8 körül megérkeztünk Srinagarba. Már ismerjük a helyet, hiába kínálkoznak taxisok, autoriksaw-sok, tudjuk mit akarunk. A buszállomáson megnézzük, holnap reggel indul a busz Delhibe. Én már az autóban elkezdtem mondogatni, hogy menjünk repülővel. Nagyon kikészülünk, ha most még 24 órát buszozunk, ráadásul Delhiben meleg lesz, a harmóniumvásárláshoz meg ész is kéne. De mivel busz sem megy, csak holnap reggel, az már nekünk végképp késő, nincs más választás, irány a reptér, majd ott veszünk repjegyet Delhibe. A reptéren van 4 jegypénztár egymás mellett, minden kis helyi légitársaságnak egy-egy. A internetük csigalassú. A 4 helyen megnézni, hogy mennyi a jegy, és megvenni a jegyet több mint egy órába került. Na de mi ráértünk, ma el kell jutni Delhibe, ez a cél. Az esti utolsó járatra volt olcsóbb jegy 5500 rupiért darabja. Jó lesz nekünk az is, legalább nem lesz olyan meleg 7 körül, mikor megérkezünk. A nap java részét beszélgetéssel és fa alatti sziesztázással töltöttük. Mérlegeltük az utat, milyen meglepően nagyon jó és problémamentes volt együtt utazni, mennyire nagy volt az egyetértés folyamatosan közöttünk, milyen alaposan megismertük egymást, mennyire békések és stresszmentesek vagyunk és bármi történjen is, a humorunk mindig segített, nagyon sokat nevettünk. Hulla fáradtak vagyunk, hisz alig aludtunk az éjjel az úton. Felváltva alszunk kicsit a füvön a reptér előtt, mint sokan mások, kényelmesen várunk. Lassan, komótosan becsekkolunk, aztán körbejárjuk a repteret, csak hogy teljen az idő. Lassan indulni kellene, de a gép késik. Aztán Gabi arra lett figyelmes, hogy a kifutópályán szépen egy vonalban szorosan egymás mellett megy egy csomó ember. Szerinte keresnek valamit. Remélem nem a mi repülönk esik szét éppen. Még mindig nem indulunk, riogatnak, hogy lehet törölve lesz a járat, mert sötétben nem szállhatunk fel mivel ez itt egy katonai reptér is. Van fél óránk, drukkolunk, de alapvetően nem bízunk benne, hogy menni fog. Tervezzük mi lesz, ha nem megyünk el ma este. Szállás, biztosító, reggel hogyan? és hasonló kérdések merültek fel. Aztán szóltak, hogy kaját és italt osztogatnak. Ez kicsit meglepett, erre nem számítottunk, pláne nem ilyen korán. Még nem is törölték a járatot, és másfél óra késés után már kalácsot és mangólét osztogatnak. Az egyik utas elkezd hangoskodni, nem tudjuk mi a gondja, lehet csatlakozása van, mindenesetre a helyzeten semmit sem segít, viszont jó műsor az embereknek, kíváncsian veszik körül a hangoskodókat. Van fegyveres katona is a közelben, de nem csinál semmit, messziről figyel. Lehet ez itt a normális hangnem ilyen esetben. Aztán csodák csodája bemondják, hogy indulunk. Mindenki rohan, mint az ostoba birkák. Nem értjük, helyjegyünk van, nem kell durakodni. De Indiában mindig mindenki durakodik, lökdösődik, a legkisebb mértékben sem udvariasak, előzékenyek. Persze a mangósdobozok és a maradék kalácsok eldobálva a földön, mocskos disznóólat hagyva maguk mögött. Sokat kell még tanulni, kulturálódni ennek a népnek. És ne feledjük, ez itt az elit réteg, aki megengedheti magának, hogy repülőre üljön. Szomorú, nagyon szomorú. A gép fél 10-kor érkezett meg Delhibe. A kapitány bemondta, hogy 39 fok van. először reménykedtem hogy félreértettem, de nem, 39-et mondott. Aggódom erősen, hogy mi lesz velem. Nekem a 35 is elég szokott lenni hátizsák nélkül. Ahogy kiszállunk megcsap a meleg, vagy inkább a forró levegő, de valahogy nem tűnik elviselhetetlennek. Valószínüleg száraz a levegő annyira, hogy ne érződjön nehéznek. Bemetrózunk a belvárosba, mindketten ismerjük már a helyet. Odamegyünk, ahol áprilisban laktam, mármint arra a környékre, és keresünk szállást. A második helyen meg is állapodunk. Klíma, víz, WC, internet az elvárásunk, meg is lett gyorsan. Tus, majd zuhanunk az ágyba. Durva két napunk volt, de megcsináltuk. Leh-ből eljutottunk Delhibe.
Posts Tagged With: India
Lehből Delhibe
Nehéz a szakítás
Május 26.
Nem sietünk, nem kelünk korán, végre lesz egy nyugodt napunk. Nem krumplis lepényt reggelizünk, hanem édes, igazi érett mangós joghurtot. Isteni volt. Mikor megyünk nincs idő ilyesmit csinálni. Mindketten mangófüggők vagyunk, otthon biztos hiányozni fog majd. Kimossuk a ruháinkat, teljesen kifogytunk és az utazások miatt erre nem volt idő az elmúlt napokban, na meg megírom az elmúlt 3 nap blogját, Gabi átolvassa, kiegészíti, ma most már végképp jelentkezni kell haza, mert tudom, hogy egy hét után már biztosan izgul mindenki. Akartam küldeni minden kirándulás között, amikor ide hazajöttünk Leh-be, de az áramszünetek állandóan közbeszóltak. Vagy a tablet merült le és nem tudtam feltölteni, meg ha áramszünet van, akkor a router sem megy, tehát net sincs, vagy csak szimplán épp nem volt internet. Szóval kinlódunk már ezzel egy ideje nem kis bosszúságot okozva. De ma lesz idő, ha más nem, elmegyünk internetkávézóba, ma bele fog férni a napunkba, és ha áramszünet is van, lesz lehetőségünk többször próbálkozni. Fel is pakoljuk a technikát, mert a szálláson megint nem megy a net, és elindulunk kitalálni hogy jutunk el Delhibe, meg keresünk netet, és újdonságképp ebédelünk egy rendeset, ilyet úgysem csináltunk már ezer éve. A taxiállomáson érdeklődünk hogy mikor indul jeep vissza Srinagarba, mi holnap reggel mennénk. Kiderült, hogy délután, és este indulnak erről az oldalról, gondolom az egysávos hágó miatt reggel jönnek szemből, este ebből az irányból. Hát lassan kifutunk az időből, holnap estig nem kellene várni, mert még Srinagarból Delhibe eljutni busszal legalább 24 óra, kezd sietős lenni. Azt mondják indulnak ma este is 5-kor, van már 3 utasuk, jöjjünk vissza ötre. Tanakodunk kicsit, vizesek még a ruhák, a meleg pulcsik főleg, pedig a hágón kellenének, na de mindegy, menjünk inkább, majd lesz a ruhákkal valami. Akkor van két óránk, eszünk valamit, veszünk kaját az útra, meg sietünk vissza összepakolni. Ennyit a nyugis napunkról, jön a 14 órás autózás át egy hágón megint. Visszaérünk 5-re, sehol a másik 3 ember, a sofőrünk édesdeden alszik a hátsó ülésen. Rosszat sejtünk. Felébresztjük, hogy akkor menjünk, de olyan mélázás van. Mindjárt, mindjárt- mondja, csak telefonál egyet. Reménykedünk, hogy az utasokat hívja, és csak el kell menni értük. Gabi közben meglát egy internetkávézót, mondja, hogy menjek el netezni, majd szól, ha indulunk, úgy látszik nem lesz az olyan hirtelen. Elküldöm a postokat végre. Láttam a szülők már aggódtak mi van velünk. Tudtam, éreztem én már szombaton, mikor elindultunk a Nubra-völgybe, hogy most már nagyon kellene írni. Reggel ott próbálkoztam indulás előtt, hogy legalább egy viber üzenet ment volna át nekik, de nem sikerült elküldeni. A netkávézók meg korán reggel zárva vannak még, és ha nyitva is… A Nubra-völgyben például egységesen mindenütt 20.30-tól van áram. Na de végre megnyugodhatnak, hogy minden rendben velünk. Megyek vissza, látom Gabi arcán, hogy nincs jó hír. A hágót lezárták az időjárás miatt. Már tegnap volt némi aggodalmam ezzel kapcsolatban amikor jöttünk a másik hágón, hogy jó eséllyel mindenhol esett a hó. Emellett ma egész nap hideg volt és nagyon borús, lehet még ma is esett a hó fent. Szépen körbe vagyunk zárva 4 5000m körüli hágóval, meg 6000m-nél magasabb hegyekkel, nehéz innen kijutni ha leesik a sok hó. Gabi leszalad a másik jeep állomásra, de ott is ugyanezt mondják. Holnap indulnak délután ötkor, ha nyitva lesz a hágó. Megnézzük a repjegyeket, 14000 rupi Leh-Delhi, és gondolom most, hogy lezárták a hágót, a maradék jegy is elkel nagyon gyorsan. Nézzük a repjegyet Srinagar-Delhire is, az jóval barátibb, 4-5000 rupi fejenként, és napi sok járat van. Reméljük a legjobbakat, hogy holnap átjutunk a hágón Srinagarba, aztán majd ott meglátjuk hogyan megyünk tovább attól függően mennyi időnk marad. Visszamegyünk a szállásunkra, néz a házinénink, mondjuk hogy jártunk, visszakapjuk a szobánkat, legalább friss ágyneműt kaptunk. Hát jól összekavarodott ez a nap is, pedig ebéd után rajtunk volt az alvás, ehelyett cipelhettük a hátizsákokat a vizes ruhákkal. Na de ma akkor is kirugunk a hámból és elmegyünk vacsorázni is, nem is emlékszem mikor ettünk utoljára kétszer főtt kaját egy nap. Paneer-t ettünk, ez olyan túró és sajt között van valahol. Ezt főzik bele valami csípős, hagymás szószba, természetesen rizzsel tálalva. Vissza, alvás megint, Gabi gyomra még mindig nem tökéletes, holnap böjtölnie kellene, hogy kitisztuljon végre rendesen. Benne van, azt mondja nem gond, remélem tényleg kibírja. Nekem a jógaisi végén volt egy kis hasonló bajom, de egy nap alatt elmúlt, mert azonnal böjtöltem egy napot. Na persze amikor kirándulunk, kicsit nehezebb, de holnap pont nem csinálunk semmit, csak pihenünk megint meg megpróbálunk elindulni, szóval jó nap a böjtre.
Hágóátkelési kalandok
Május 25.
Gabi jobban lett. Na nem múlt el minden nyomtalanul, de az utat Leh-be, ezt a 4 órát kibírja, majd pihen a vendégházban. Megérkezünk a jeephez, indonéz barátaink már ott vannak, sietve bekapunk egy allo paratha-t (krumplival töltött lapos kenyér) omlettel, meg egy csájt. Siettünk, mert mindenki a kocsiba ült, azt hittük ránk várnak, de mint később kiderült, nem. A hágón sok hó esett az éjjel, le van zárva, talán 10-kor elindulunk. Feleslegesen siettünk a reggelivel. Akkor kiülünk még egy teára, aztán elkezdünk Backgammon-t játszani. Még jó, hogy hoztunk magunkkal. Közben kérdezősködünk. Van aki azt mondja az sem biztos, hogy ma átjutunk. Van aki azt, hogy 1-kor kinyitják a hágót. Egy busz is készül elindulni, de mi inkább maradunk a jeep-be, ha necces az út, a jeep biztonságosabb. 10 előtt elindulunk, király, 2-re ott vagyunk, ez is jó még. Aztán megérkeztünk a lezárt sorompóhoz, ahol már hosszú sor állt és csak jöttek és jöttek az autók. Kezdett hűvösödni, ittunk egy teát, játszottunk fejtörőt. A tibeti srác és egy barátnője is velünk utazott, így 6-an voltunk külföldiek a kocsiban, meg két helyi bácsika. kettő körül felnyitották a sorompót, hólánccal át lehet menni, mondták. Na de a nyitott sorompón ment boldog, boldogtalan, a katonák nem nézték a hóláncot. sok dél-indiai turista, aki havat is most látott először, nem hogy vezetni tudna havon, hólánc nélkül, sima nyári gumival elindult az 5600 méteres hágóra. Na ez lett a mi vesztünk, mert csak egy sávos az út, hóban meg pláne, és mellette a meredek szakadék. Ezek meg elindultak, aztán mindenhol elakadtak. De ha volt is hely nem álltak ám félre, hanem megvárták míg a többi autó utasai, sofőrjei feltolják őket. Gondolom meg is ijedtek egy-egy kisebb megcsúszásnál, és hófúvás volt, nem akartak a hegyen ragadni. Volt amelyik megkérte a helyi sofőrt egy-egy nehezebb szakasznál, hogy vezesse át az autójukat. Mi kicsit berágtunk rájuk, 2-kor indultunk az átjáró felé, este fél 10 lett, mire felértünk. Kb. 6 km-es szakasz volt csak, max egy óra alatt meglett volna hólánccal ha nem akad el valaki folyton. Érdekes módon a sofőrök nagyon nyugodtak és megértőek voltak. Inkább segítettek, és nem türelmetlenkedtek. Gondolom megszokták az ilyet, másrészt ismerik a veszélyeket, nem akarják, hogy bárkinek baja essen, még ha a maga ostobasága okozná is a bajt. Sokáig kinlódott egy kisbusz hólánc nélkül előttünk, de végül bárhogy próbálkoztak nem bírt felmenni egy meredekebb szakaszon. A 11 utast egyenként szétosztják a feljövő járművekbe, a buszért majd visszajönnek. A helyiek tudják, hogy autóban sem jó éjszakára a hágón maradni. Egyszer mi is elakadtunk, a srácok tolták át az autót a jeges úton. Nem teljesen értem, napközben hamarabb miért nem lehetett nekiindulni, míg estére, mire jól lefagyott az út, mehettünk. Bár a sorompónál balhé volt, a katonák nem akarták kinyitni, csak a sofőrök balhézták ki, hogy nyissák ki. Itt rontották el, hogy nem figyelték kit engednek át. Mert a jeep-ek hólánccal könnyebben átmentek volna még nappal, mielőtt lefagyott volna. A hosszú, rázós út miatt, mi, külföldiek kinlódásunkban elkezdtünk énekelni. Gabi meg is tanított egy gyerekdalt velük: az „Egy elefánt ha téved ha téved, hú de nagyot téved egy elefánt” kezdetű és végű dalt, ami megy körbe, csak a szám nő egyesével. Ügyesen megtanulták, fel is vettem videóra. Aztán egy brazil dalt tanultunk meg, majd énekeltük kánonban is, a Viva la Luva kezdetűt. A két papóka meg a sofőr csak nézett, nem értették mi a bajunk. ők csak ültek türelmesen és imádkoztak, vagy lesték mi történik előttünk. Mi már feszengtünk, fájt mindenünk, nem tudtunk olyan nyugodtan ülni. Aztán egy idő után már morogtunk az indiaiakra, meg drukkoltunk nekik. Mikor felértünk nagy tapsba törtünk ki, innen már „csak” két óra lefelé. Na itt végképp összetörtünk mindannyian. Nem kellett izgulni, csak várni és rázkódni és rázkódni és nyomorogni. Kilóméterenként átlag 12 kanyar van. Azt hittem sose érünk le. Hazaértünk az indonézokkal, házinénink jól meglepődött, hogy előkerültünk. Tudta, hogy a hágót lezárták, erről az oldalról nem is indult, indulhatott neki senki. Tus és alvás. Ma megint fogytunk egy kicsit, reggel 7-kor reggeliztünk, majd egy-egy banán, chips és pár darab keksz volt a kajánk. Holnap eszünk rendesen. Útközben Gabi lázasodott megint egy kicsit, de nem vészesen, reggelre jól kialussza.