Május 29.
Ez az utolsó napunk. Egyre többet beszélünk otthonról, hogy mit fogunk csinálni az első napokon, mit foguk enni. Gabi már erős gitárhiányban szenved, na meg a lányával sem tudott beszélni az út alatt. Én is csak nemrég tudtam pár sort csetelni a családdal, a barátokról nem is beszélve. Meg a pormentes élet is jól fog esni, meg egy kád forróvíz. Gyorsan egyszerűsödnek az igények egy-egy ilyen út után. Én tervezem a jógatanítást, meg próbáljuk kitalálni melyik országban is szeretnénk lakni és ott mit foguk csinálni. Sok a kérdés még, majd szépen összeáll a kép amikor ott leszünk és csináljuk. mielőtt még nagyon meleg lenne elmegyünk megvenni a harmóniumokat. Egyezkedünk, alkudunk, kapunk könyveket is ajándékba és megvan a két harmónium. Nagyon jó! Már csak meg kell tanulni rajta játszani, meg énekelni hozzá és mehet a kirtan. Visszahozzuk őket a szállásra, kezd meleg lenni, én máris tusolok még egyet mielőtt elindulunk a hőségbe várost nézni. Pár templom és a vörös erőd a terv, nem visszük ma túlzásba. Sok jégkrémmel, hideg vizzel és sok-sok teljesen levizezett fej és kalap megment a hőgutától, de hogy igazán élvezni tudtam volna bármit is, az túlzás. Kedvenc helyem a klímás metró volt, ott próbáltam az üzemi hőmérsékletet visszanyerni. 45 fok volt ma. Többször álltam közel a hőgutához, de végül megúsztam. A reptéren olvastuk a helyi újságban, hogy 1200-an haltak meg a nagyon nagy hőség miatt az elmúlt hetekben. meglepő módon szinte 100 méterenként láttunk szörpös vizet osztogatni az utcán. Nem mertünk belőle inni, jó nekünk a palackozott víz. Nem kokáztatunk itt a végén, de örültünk, hogy a helyiekre vigyáznak. Az erőd nagy és szép. Kb. 400 éve épült vörös homokkőből. Az épületek tele faragott márványoszlopokkal és kapukkal. A kertben rengeteg szökőkút nyoma látszik. Ha ezt felújítják rendesen eszméletlen szép lesz. Ma eldöntöttük, hogy kirúgunk a hámból és eszünk egy rendes, klímás étteremben. Delhiben biztonságosabb is, nem akartunk utcai kaját enni ebben a hőségben. Ezt is nagyon jól csináltuk, sikerült többszörösét költeni a megszokottnak. Aztán újabb mangójégkrém, és pihi. Reggel már semmi dolgunk, csak 10 körül elindulni, 2-kor indul a gépünk Londonba.
Posts Tagged With: Delhi
45 fok Delhiben
Lehből Delhibe
Május 27-28.
Tiszta égre ébredünk. Jó jel. Reméljük akkor minden rendben lesz a hágón és el tudunk indulni Srinagarba. Reggeli után valahogy rajtunk a fáradság. Összepakoltunk és megbeszéltük, hogy elmegyünk sétálni, de valahogy beragadunk délig, és játszunk a telefonokon mindenféle okos logikai játékokat. Na de eljött a dél, el kell hagyni a szobát. A zsákokat otthagyjuk a házinéninél, menjünk kérdezzük meg mi a helyzet a hegyen. Összefutunk az indonéz szomszédokkal, ők is jönnének. A srác jön velünk a taxiállomásra, ha lesz 4 hely, jönnek velünk. Az egyik helyen csak kettő hely volt. ők igérték be tegnap 3-kor, hogy 5-kor indulnak. Kicsit szivatásnak tűnt, nem hiszem, hogy 2 órával indulás előtt nem tudták, hogy a hágó le van zárva. Lemegyünk a másik taxiállomásra. Gabi beszélt ott tegnap egy sofőrrel, ő legalább tud kicsit angolul, meg valahogy szimpatikusabb volt. Van 4 helye, és összesen 6-an leszünk a kocsiban, nem lesz nyomorgás. 5-kor indulunk. Elvisz minket vissza a szállásra, jön értünk 5-kor. Reméljük a legjobbakat, és hogy reggelre Srinagar-ban leszünk. Elmegyünk sétálni a szállásunktól kifelé. Erre vannak a luxus szállások a fák között. Vannak nagyon szép, rendezett helyek, de az utca felé akkor is csak egy vakolatlan vályogtéglafal választja el a valóságot. Séta közben látjuk, hogy a Shanti (béke sanskrit nyelven, az ősi indiai nyelven) Stupa itt van nem messze. Tanakodunk felmenjünk-e. Elég fáradtak vagyunk, a stupa meg fent a hegy tetején, mint mindig minden errefelé. De azért meggyőzzük magunkat, és nekirugaszkodunk az 542 lépcsőnek. (Lefelé induláskor találkoztunk egy helyi lánnyal, aki épp felért és számolta a lépcsőket.) Felfelé megálltunk párszor, nem vagyok ma jó formában. Megfáztam pár napja, köhögök is rendesen. Gabi mosolyog, türelmesen várja a lépcsőn mellettem ülve az újabb nekiindulást, azt mondja, jó hogy nem a hegyekben dőltem ki. Valószínüleg a por-nyavalya együttes lerakódás a tüdőmben nem segíti a lépcsőzést olyan nagyon. De amikor felérünk el is felejtjük a lépcsőket. Hatalmas ez a stupa. lépcső vezet fel rá és körbe lehet járni, hogy megnézhessük a sok szép festményt a falon. A kilátás körbe gyönyörű, bár a völgyekben látható rengeteg katonai bázis nem javít sokat az összképen. Érdekes téma ez. A katonák építették ki az utakat, tették Ladakh-ot járhatóvá sokat lendítve a turizmuson, nem beszélve arról, hogy ezt a sok katonát el kell látni, sok embernek biztosítanak megélhetést. De közben a folytonos ellenőrzések, az állandó jelenlétük mégsem igazán lehet kellemes érzés. Gyorsan eltelik az a pár óra indulásig. Késői ebéd, egy kis internetes csetelés a családdal és már indulunk is. Úgy néz ki minden rendben. 2 helyi férfi utazik még velünk, az egyik kimondottan jól beszél angolul, sima utunk lesz remélhetőleg, na meg a körülményehez képest elég kényelmes is. Alig egy órája indultunk el, amikor egy kisautó felbukkan szemből a mi sávunkban. A marha ideális íven vette az s-kanyart, nem gondolta, hogy jönnek szembe. A mi sofőrünk ügyesen lehúzódott amennyire csak lehetett, de így is keményen összecsattantunk. A mi autónk jobb hátsó ajtát húzta meg a kis piros, meg ki is durrant a kereke. A kisautó eleje durván összetört, durrdefekt. Szerintünk tengelye is görbült, mert úgy tűnt nem tudnak simán kereket cserélni. A piros autóból 3 részeg helyi férfi szállt ki. Az egyik alig állt a lábán, pedig nem is láttunk részeg embert errefelé egyáltalán. Jött a vita, egyezkedés. A mi sofőrünk rendőrt akart, ők fizetni akartak, csak rendőr ne legyen. Egy másik kocsival jött utánunk az autónk tulaja is, miután megérkezett a helyszinre szépen megegyeztek a legjózanabb emberrel, kicseréltük a kereket a pótkerékre és a két autó együtt ment az út hátralévő részében. Szerencsénk van, hogy nem lett nagyobb baj. Ha frontálisan ütközünk, akkor repülünk mindannyian. Elég véres sztori is lehetett volna ebből. Laza egy órát töltöttünk az út szélén, mire elindultunk tovább. Az út hátralévő része eléggé eseménytelen volt. Az út időnként le volt zárva, akkor vártunk egy kicsit. Ez csak olyan technikai lezárás. Összevárták a személyautókat, őket engedték először, aztán a teherautókat, de legelőször is meg kellett várni mindenkit szemből, mivel a hágó elég hosszú szakaszon csak egy sávos. Az esti lámpafénynél pár állat is előkerült, láttunk rókát és muflont (olyan mint a kecske, csak nagyobb). Ahogy átértünk a hágón valamikor hajnalban, már világosodott. A táj a sivatagos sziklásról visszaváltozott zöldre. Fák és fű vette át a kopár táj szerepét. Hirtelen olyan érzés volt, mintha a Marsról jöttünk volna. Nagyon jó érzés volt zöldet, életet látni. Az a kietlenség egyhangúvá teszi az embert. Kemény ott az élet. A szél, a hó, a hideg, a homok, a terméketlen talaj. Sok mindennel meg kell küzdeni a boldogulásért, sok-sok türelemmel és tisztelettel kell lenni a természettel szemben. Itt látni igazán mennyire a természet az úr és mi emberek milyen jelentéktelen kis pontok vagyunk. A hegyen az út mintha egy kisujj körmével lenne belekarcolva, meg sem látszik, akkora a hegy az úthoz képest. Reggel 8 körül megérkeztünk Srinagarba. Már ismerjük a helyet, hiába kínálkoznak taxisok, autoriksaw-sok, tudjuk mit akarunk. A buszállomáson megnézzük, holnap reggel indul a busz Delhibe. Én már az autóban elkezdtem mondogatni, hogy menjünk repülővel. Nagyon kikészülünk, ha most még 24 órát buszozunk, ráadásul Delhiben meleg lesz, a harmóniumvásárláshoz meg ész is kéne. De mivel busz sem megy, csak holnap reggel, az már nekünk végképp késő, nincs más választás, irány a reptér, majd ott veszünk repjegyet Delhibe. A reptéren van 4 jegypénztár egymás mellett, minden kis helyi légitársaságnak egy-egy. A internetük csigalassú. A 4 helyen megnézni, hogy mennyi a jegy, és megvenni a jegyet több mint egy órába került. Na de mi ráértünk, ma el kell jutni Delhibe, ez a cél. Az esti utolsó járatra volt olcsóbb jegy 5500 rupiért darabja. Jó lesz nekünk az is, legalább nem lesz olyan meleg 7 körül, mikor megérkezünk. A nap java részét beszélgetéssel és fa alatti sziesztázással töltöttük. Mérlegeltük az utat, milyen meglepően nagyon jó és problémamentes volt együtt utazni, mennyire nagy volt az egyetértés folyamatosan közöttünk, milyen alaposan megismertük egymást, mennyire békések és stresszmentesek vagyunk és bármi történjen is, a humorunk mindig segített, nagyon sokat nevettünk. Hulla fáradtak vagyunk, hisz alig aludtunk az éjjel az úton. Felváltva alszunk kicsit a füvön a reptér előtt, mint sokan mások, kényelmesen várunk. Lassan, komótosan becsekkolunk, aztán körbejárjuk a repteret, csak hogy teljen az idő. Lassan indulni kellene, de a gép késik. Aztán Gabi arra lett figyelmes, hogy a kifutópályán szépen egy vonalban szorosan egymás mellett megy egy csomó ember. Szerinte keresnek valamit. Remélem nem a mi repülönk esik szét éppen. Még mindig nem indulunk, riogatnak, hogy lehet törölve lesz a járat, mert sötétben nem szállhatunk fel mivel ez itt egy katonai reptér is. Van fél óránk, drukkolunk, de alapvetően nem bízunk benne, hogy menni fog. Tervezzük mi lesz, ha nem megyünk el ma este. Szállás, biztosító, reggel hogyan? és hasonló kérdések merültek fel. Aztán szóltak, hogy kaját és italt osztogatnak. Ez kicsit meglepett, erre nem számítottunk, pláne nem ilyen korán. Még nem is törölték a járatot, és másfél óra késés után már kalácsot és mangólét osztogatnak. Az egyik utas elkezd hangoskodni, nem tudjuk mi a gondja, lehet csatlakozása van, mindenesetre a helyzeten semmit sem segít, viszont jó műsor az embereknek, kíváncsian veszik körül a hangoskodókat. Van fegyveres katona is a közelben, de nem csinál semmit, messziről figyel. Lehet ez itt a normális hangnem ilyen esetben. Aztán csodák csodája bemondják, hogy indulunk. Mindenki rohan, mint az ostoba birkák. Nem értjük, helyjegyünk van, nem kell durakodni. De Indiában mindig mindenki durakodik, lökdösődik, a legkisebb mértékben sem udvariasak, előzékenyek. Persze a mangósdobozok és a maradék kalácsok eldobálva a földön, mocskos disznóólat hagyva maguk mögött. Sokat kell még tanulni, kulturálódni ennek a népnek. És ne feledjük, ez itt az elit réteg, aki megengedheti magának, hogy repülőre üljön. Szomorú, nagyon szomorú. A gép fél 10-kor érkezett meg Delhibe. A kapitány bemondta, hogy 39 fok van. először reménykedtem hogy félreértettem, de nem, 39-et mondott. Aggódom erősen, hogy mi lesz velem. Nekem a 35 is elég szokott lenni hátizsák nélkül. Ahogy kiszállunk megcsap a meleg, vagy inkább a forró levegő, de valahogy nem tűnik elviselhetetlennek. Valószínüleg száraz a levegő annyira, hogy ne érződjön nehéznek. Bemetrózunk a belvárosba, mindketten ismerjük már a helyet. Odamegyünk, ahol áprilisban laktam, mármint arra a környékre, és keresünk szállást. A második helyen meg is állapodunk. Klíma, víz, WC, internet az elvárásunk, meg is lett gyorsan. Tus, majd zuhanunk az ágyba. Durva két napunk volt, de megcsináltuk. Leh-ből eljutottunk Delhibe.
A hőstett oda lett, és egyáltalán nem bánom
Mert hogy végül mégsem egyedül megyek. (Aggódók fellélegezhetnek.) Illetve csak az elején, a tanfolyamra megyek egyedül, majd a jógatanári iskola utolsó napján találkozom Gabival, a párommal, és együtt indulunk neki Kasmír felfedezésének. Régóta beszélünk róla, a lehetőségről, hogy talán… lehet… hátha összejön, hogy csatlakozik, és végre tényleg összejött. Teljesen új perspektívába került az utazás.
A bizonytalanság időszakában sikerült végig elengednem ezt az opciót. Úgy voltam vele, hogy ha jön, akkor Kasmír mellett érdekes lesz egymást is felfedezni, de ha mégsem jön, akkor életem első igazi hátizsákos kalandját tettem volna meg egyedül, és az is eszméletlen izgalmas lett volna fizikálisan és mentálisan egyaránt. Na de most már biztos: április 30-án randizunk Manaliban, a Yak & Yeti hostelben valamikor délután 5 körül. Addig nem is fogunk tudni kommunikálni egyáltalán. Még soha nem volt ilyen az életemben, hogy egy egész hónapig ne tudjak beszélni a párommal. Kíváncsian várom milyen lesz: hogy fogom érezni magam abban az egy hónapban? Milyen lesz újra találkozni?
Közben lassan most már elkapott a lelkesedés. Kicsit lassabban és később jött, mint Közép-Amerikánál, itt most valahogy Gabi kiköltözése Londonba és az ezer teendő teljesen gépiessé tett. Lista, feladat, megold, új lista, számol, pipál stb. Nem volt időm örülni sem igazán. Az, hogy felkészületlen vagyok, hogy mit kell Kasmírban megnézni, az már nem is zavar, az már kicsit jobban, hogy még van 400 oldal olvasnivalóm a tanfolyamra. Erre van még 4 napom. No de hát erre való a gyorsolvasás, belehúzok. A könyvet biztos nem viszem ki, egyszerűen túl nehéz.
Mostanra a Delhivel kapcsolatos félelmeim is lemúltak. Sok képet nézegettem, olvastam, néztem térképet, nincs mitől félni, nem lehet engem olyan könnyen átverni, a határozottságom mindig ki fog segíteni. Így most már végre izgalommal és nem félelemmel várom a leszállást péntek hajnalban. Van szállásom is, és metróval fogok bemenni a városba a reptérről. A szállás (Smyle Inn) egészen a belvárosban van, a bazár és a látnivalók is ott vannak a környéken. Szombat délutánig leszek Delhiben, majd éjszakai busszal indulok tovább északra, Kulluba, ahol vasárnap reggel 7-kor találkozom a tanfolyam szervezőivel a Bhuntar reptéren.
Ma este próbapakolás, kiderül belefér-e, hány kiló lesz, mi hiányzik. Elvileg nem lesz gond, de azért egy próba sosem árt. Nem vagyok én még olyan rutinróka, nem kell elbízni magamat.
Most el! Ugrok neki a maradék 400 oldalnak.