Május 24.
Reggel egy szamár ébreszt minket. Szerencsétlen állat, milyen hülye hangot adott neki a természet. Lustálkodunk kicsit, 8-kor reggeli kint az udvaron, friss mentateát kapunk, nagyon finom. Reggeli közben találkozunk egy új lakótárssal, egy tibeti származású new york-i srác. 7 évesen menekült el Tibetből, a 80-as években, amikor a balhék voltak a Tibetben. A szülei azóta is Tibetben élnek, és most nem kapott vízumot, hogy meglátogathassa őket. Kemény sztori. A srác lekéste a buszt tegnap, amivel mi jöttünk, így elindult gyalog, meg stoppal, késő este ért ide, azért nem találkoztunk. Ő is jönne majd ma vissza, akkor már 5-en vagyunk, biztos lesz valaki, aki elvisz minket. Elmegyünk sétálni, érdekes, hogy ezen a sivatagos, magas hegyvidéken a völgyekben milyen hasonló dolgokat termelnek. Sárgabarack és alma a fő gyümölcs, káposzta, saláta, borsó, krumpli a zöldség. Meg persze a gabona: búza, árpa szerintem, de még nagyon zöld volt, nem vagyok biztos benne. A gyümölcsfák még nemrég virágoztak el, kicsit később kezdődik minden, mint otthon, de pont van elég idő arra, hogy beérjen őszig. A fennsíkon a házak közt keskeny gyalogos utcák futnak, mellette a kis csatornával, ott folyik az öntözővíz a földekhez. A vendégházunk sarkánál iható forráskút van, oda járnak több háztól is vízért. Lementünk a völgybe a folyóhoz. Széles, gyors folyású hegyi folyó nagy, kerek kövekkel a szélén. Sajnos itt is, mint sok fejlődő országban a folyómeder a szeméttelep. Sokat ront a látványon. Sétáltunk egy darabig, mire találtunk egy tiszta helyet leülni és élvezni a napsütést. De jó volt pihenni. Felsétálunk a faluba, szamarakat használnak teherszállításra. Homokot hordanak a folyó mellől, gondolom házépítéshez kell. Érdekes módon itt mindenhol az asszonyok végzik a kemény fizikai munkát is. ők lapátolják a homokot, az ember igazgatja a szamár hátán a zsákba, ők vannak a tetőn és építik a házat, az út szélén ők keverik az aszfaltot és a földeken is ők dolgoznak csak. Kicsit értetlenül nézzük, hogy lehet ez. Velünk is az ember foglalkozott karján a gyerekkel, míg az asszonyt láttuk a földön dolgozni. De persze a reggelit az asszony csinálta. Lehet mert vasárnap van, és a férfi dolgozik valahol máshol? De akkor is. Ezt nem sok helyen láttam eddig. 11-kor volt találkozó a vendégháznál, akkor menjünk, és keressünk kocsit, ami visszavisz minket Diskitbe. Nincs nagy forgalom a főúton, a stoppolás nem működik. Leülünk az út szélére míg Gabi elmegy kocsit szerezni. Fél óra sem telt el, jön egy kocsi, mondom a többieknek, Gabi jön a kocsival, és úgy is lett. Elmentünk benzint szerezni, sikerült is járó motorral megtankolni kannából. Nem túl biztonságos, próbáljuk elmondani a sofőrnek, de nem vagyok biztos benne, hogy érti aggodalmunkat. Két óra alatt Hundar-hoz érünk, egy Diskit melletti faluhoz, ahol fehér színű homoksivatag van. Na nem nagy, de azért rendes sivatag homokdűnékkel. Itt lehet tevegelni is, Gabit felkényszerítem egyre. Az ember életében egyszer ki kell próbálni. Én már tevegeltem Egyiptomban nagyon régen, nem mennék megint, majd fotózok. Jó poén volt, ment 15 percet. Nagyon furcsán hullámzik a teve, más mint a ló. Azután gyalog nekivágtunk át a „hatalmas” sivatagon Diskitbe. 7 km, és látjuk is a helyi monostort a hegyoldalban, nem lehet eltéveszteni. A sivatag jó poén volt. A homokdűnéken lefelé menet térdik süppedtünk a nagyon finom, meleg homokba. A szél is fújt rendesen, így némi homokviharocska élményünk is lehetett. Tele is lett mindenünk homokkal. Aztán átkeltünk egy kis patakon is, meg mentünk mezitláb a sivatagban, jól elbohóckodtunk. Sajnos a séta végefelé Gabi hasa elkezdett rosszalkodni, reméljük nincs nagy baj. Megérkeztünk a kihalt városba. Vasárnap van, minden roló lehúzva. A taxiállomáson megkérdeztük a reggeli indulást Leh-be. Reggel 7-kor indul, tehát 11-12 körül ott leszünk. Lesz időnk mosni, pihenni, kitalálni, hogyan jutunk el Delhibe. Találunk egy félig lehúzott redőnyös éttermet és kérünk vacsorát. Kapunk is szerencsére. Aztán pihi, Gabi egyre jobban nincs jól. Lefekszik, belázasodott rendesen, de közben el is alszik azonnal. Remélem reggelre jobban lesz.
India
Turtuk, a pakisztán határnál
Át a világ legmagasabban lévő autóútján
Május 23.
Fél 8-kor indul a jeep a Nubra-völgybe. Reggel egyre nehezebben kelek fel, lassan pihenni kellene. Ez az utolsó túránk, azután már csak lazítás és utazás lesz a program vissza Delhibe. Hogy hogyan, azt még nem tudjuk, majd ha visszaérünk kitaláljuk. A szomszéd indonéziai lakótársaink is jönnek, találkozunk velük reggel. Nekünk lefoglalta a helyünket a sofőr, akivel este beszéltünk, de megy több jeep is. Bepattanunk hátra egy helyi bácsi mellé. Ahogy elindultunk elkezdte az imáját énekelni, reméljük ügyesen imádkozik. 8-kor már úton voltunk, azt mondta 4 óra az út, délben már Disket-ben leszünk. Az út rögtön hegynek felfelé indult, és másfél óra alatt 2000 métert emelkedett fel a hófedte Khardung hágóhoz, ami 5602 méter magasan van a tengerszint felett. Ez a világ legmagasabban lévő autóútja. 4500 méter felett már hó borít mindent, nagyon hideg is van a csúcson. Fotózunk mindkét irányba a sziklás völgyekbe, mögöttük hasonló hóborította csúcsok. El is gondolkodunk, hogy azért ezeket a magasságokat nem is olyan egyszerű megtalálni a Földön. Nem sok 6000 körüli hegylánc van, miközben mi itt vagyunk a legnagyobbnál. Próbálunk belegondolni, hogy hány hétig lehetne a Himalájában utazgatni, mire átérnénk egyik végéből a másikba. Meg hogy milyen kietlen, sziklás az egész vidék, állatot is alig látni. Megérkezünk Disket-be (Diskit), egy 3 utcás faluba. Fontos hely ez, a völgyet ez a város köti össze Leh-vel. Van 2,5 óránk a Turtuk-ba induló buszig. Turtuk egy pakisztán falu 10 km-re a határtól, a 70-es években foglalta el India Pakisztántól és 5 éve nyitották meg a falut a turisták számára. Körbejárjuk Diskit-et kb. 20 perc alatt, eszünk egy csirkésnek mondott tésztás levest, de csak két bőrdarab volt benne. Jól jártak a kóborkutyák, én meg kibírom hús nélkül a következő egy hetet is, úgy látom nem érdemes próbálkozni. 3 óra lesz, mire elindulunk. A sofőr nagyon nézegeti az egyik hátsó kereket. Nem örülünk neki. A busz közepén a földön zsákokban a rizs, dobozokban a keksz. Itt áruszállítás is folyik. A buszon meglepő módon főleg asszonyok vannak. Iszonyatosan megnéznek. Csador nélkül, szőke, göndör. Micsoda csudabogár. Én meg mosolyogva nézem, hogy kuncognak össze a lányok. Na de mi is megnézzük őket, magasak, vékonyak, nagy, kerek szeműek, mások, mint az itteniek. A srácok közt is akad pár kimondottan helyes. A busz csigalassan megy, a sofőr lesi a kereket. Aztán félútnál egy teherautótól kér egy pótkereket, akkor mindenki le, kerékcsere. Aztán kicsit bátrabban mentünk tovább valahová a hegyek közé. Valahogy olyan végtelen hosszúnak tűnt az út, csak vártuk és vártuk, hogy megérkezzünk, de az út csak kanyargott völgyről völgyre. 7 óra körül volt, mire meglett a falu egy eldugott völgyben. Érdekes módon a falu nem annyira a völgyben, hanem onnan egy kb. 100 méterrel magasabban lévő fennsíkon van. lépcsőzetesen művelik a fennsíkot, haragos zöld a gabona a földeken. Na de most nem érünk rá nézelődni, kezd sötétedni, keresünk gyorsan egy olcsó szállást, meg valami vacsorát. Együtt megyünk az indonéz párral, jobb árat tudunk kialkudni együtt. Rengeteg a vendégház, de mind megkéri az árat, így sokat megyünk, mire a falu szélen megtaláljuk a Khasmiri vendégházat, azt mondják ez itt a legolcsóbb. Megalkudunk fejenként 300 rupiba vacsorával és reggelivel együtt. Guggolós WC, hidegvizes tus de egy éjszakára jó lesz. A vacsorát főzik máris. A menü a szokásos, rizs, dal (bab vagy lencse), meg párolt spenót, aminek nagyon megörültünk, végre nem krumpli. Meg kell állapítsuk, hogy mi ott a fejlett országokban nagyon el vagyunk kényeztetve. Sok-sok zöldség és gyümölcs meg hús, míg a világ legtöbb országában valami gabona a legfőbb étel: búza, rizs, kukorica, némi babbal, esetleg krumpli, káposzta. Nem sokan esznek gyümölcsöt, míg mi igyekszünk naponta többször is enni. És nincs édesség olyan sokféle. A desszert a nyugati világ luxusterméke. De mi nagyon éhesek vagyunk, jó ízűen megesszük a vacsorát, aztán alvás. Holnap körbejárjuk a falut, aztán kitaláljuk hogyan jutunk vissza Diskitbe, mert vasárnap lesz, nem jár busz. A helyiek szerint nem tudunk visszamenni, de mi ezt nem hisszük el. Mindig van megoldás.
Pangong-tó
Május 22.
Reggel fél 6 előtt 5 perccel ébredek, kinézek az ablakon, a Nap már nagyon erősen süt a szemközti hegyek mögött, pár perc és felér a hegyek fölé. Nagyon jó ágyból nézni a napfelkeltét. Ráadásul elkezdte felmelegíteni a szobát, laza reggelünk volt. Az éjjel viszont furcsán fájt mindkét karom, és Gabinak is. Hogy a magasságtól lehetett-e, nem tudjuk, de egy fájdalomcsillapító kellett a visszaalváshoz. Reggelre viszont elmúlt. Reggeli torna gyanánt felmentünk a hátunk mögötti hegyre, szép volt a tó onnan is. Reggeli után próbáltuk rávenni a sofőrt, hogy vigyen minket tovább a tóparton egy kicsit, lássuk a tó többi részét is, de nem vitt el minket. Hát akkor sétálunk egyet. Az út tényleg nagyon vacak, értem én a sofőrt miért nem vitt el minket. Séta közben kavicsgyűjtő melósokra akadtunk, lapátolták teherautóra a tóparti kavicsot. A sofőrjük elvitt minket egy kicsit feljebb egy szép helyre, ahonnan jó a kilátás, onnan egy óra séta vissza, indulunk Leh-be. Visszafelé is beugrottunk a katonákhoz, de aztán máshol is megállítottak, méghozzá turbános szkita katonák és szörppel kínáltak minden arra járó autót. Guru Arjun-t ünnepelték, ezért a vendéglátás. Édes, mosolygós katonák. Ki gondolná, hogy az indiai hadsereg egyik legkeményebb katonái ők. Visszaértünk a hágón át. Kicsit pörögnek a programok, de már csak pár napunk van, és még a Nubra völgybe el akarunk menni. Az is lesz még 3 nap. Aztán pihenünk, és megyünk vissza Delhibe valahogy, majd 30-án haza. Legkésőbb 29-én reggel meg kell érkeznünk Delhibe, hogy legyen idő harmoniumot is venni. Szóval reggel megint útrakelünk, megyünk 3 napra a Nubra völgybe. Sajnos az áram es az internet akadozik, nem tudok postot küldeni. Delhiből biztosan menni fog, de remélem azért hamarabb is. A szállásunkra szinte már hazaérünk, Julley!, köszönünk ladakhi nyelven a házinéninknek, ő is örül nekünk, jó hazajönni.