Author Archives: judit

Akkor ma van a városnézős nap. Elég sokminden van a listán, de alapvetően nincs semmi sem túl messze. Egyrészt a kínai negyed és piacai, aztán Marguerite Duras nyomában a lakóháza, meg az iskolája, meg vissza a belvárosban az Újraegyesítés palotája még ami kimaradt.

Ma lazán kezdem a napot, és mivel reggelim is van, nem sietek nagyon. Gyalog indulok, mert hezitálok, hogy hol kezdjek. Egyrészt nincs túl rossz fény, mehetnék a toronyba, de közben meg úgy látom, hogy a kilátó rész pont a reggeli nappal szemben van, így viszont egy képet sem fogok tudni csinálni. Ide délutáni fényben kell jönni, de legalábbis dél előtt semmi esetre sem. Meglátjuk, hátha délután szép idő lesz. Akkor kávé és motoros taxi, és irány a legtávolabbi pont. Majd onnan szépen sétálok be a belváros felé. első megálló rögtön bele a sűrűjébe a Binh Tay piac. Semmiben sem különbözik az otthoni Ázsiacentertől. Mintha beköltözött volna a Vásárcsarnokba.

Az egész piac és környéke egy hatalmas hangyaboly. Itt koncentrálódik az ember-, és motormennyiség. Nem mindenki nézte jó szemmel a bámészkodásom, de alapvetően inkább érdektelenek voltak, tették a dolgukat. Páran azért még kedvesek is voltak, meg megmondták pl a szójababra, hogy az szójabab, mert nem bab formájú volt, hanem abból valami lapok.

tudvalevő mennyire nem szeretem a tömeget, azért nagyon sokáig nem bírtam, így irány a következő megálló, egy keresztény templom. Nagyon kiesik a turisták látóköréből ez a piac, így az egész környéken nagyon megnéznek, de ez nem zavar. Meg lehet szokni. Nyilván valamennyire másképp nézek ki, természetes, hogy megnéznek. Sőt, iskolás gyerekek köszönnek oda angolul, mert ez olyan jó poén.

A piac után betérek egy kávézóba, ideje kicsit szusszanni. Kávé, croissant. Közben az eső is elered, ragyogó alkalom megírni a tegnapi blog folytatását. Szóval itt jegyzem meg, hogy aki olyan ügyes és lelkes volt, hogy már tegnap olvasta a félig megírt blogot, az most olvassa el újra (mert kijavítottam) az egészet. Most már ott a nap másik fele is.

És ezzel vége a kínai negyednek, ami teljesen elvesztette egykori báját és sehol sem találtam a legkisebb nyomot sem a régi időkre emlékezve. Se egy régi épület, semmi.

Sajnos továbbra is csöpög az eső, és mivel a virágpiac messzebb van, hívok egy motoros taxit. Útközben annyira elered az eső, hogy megállunk esőkabátot felvenni. Kapok én is egyet, így a sajátomat még nem veszem elő. Hátha eláll ez mindjárt. Be is állok egy virágárus sátra alá és akkor várok egy kicsit. Egy hatalmas patkány húz el a lábam mellett le a csatornába, nem ez az első alkalom, hogy patkányt látok, de ez most egészen a lábam mellett húzott el. Elég sokan lehetnek ott lent. Várok egy bő félórát, aztán végül eldöntöm, hogy elindulok, nem várok tovább, nem úgy néz ki, mint aki abba akarja hagyni. Nem szakad durván, mint HoiAnban, esik, mint egy kedves őszi áztató eső, csak közben 28 fok van.

Még egy buddhista templom került az utamba, de az inkább egy bentlakásos iskola és annak egy csarnoka volt. Aztán akkor jöhet az Újraegyesítés palotája, de pont zárásra érek oda. Fél 5 van, telefonom merül, enni és kéne lassan.

Akkor hívok egy motoros taxit, elmegyek pizzázni. De pont csúcsidő van, így motor nem jön. Akkor marad a séta, de akkor előbb nagyon gyorsan tölteni kell a telefonra, mert 7%-on van. Így ittam megint egy kávét, meg ettem egy sütit 98k-ért. Kicsit mondjuk erre is sajnálhatnám a pénzt, ha már mindennel olyan szigorúan, kicsit fukarkodva bánok. Hát de a kávé az nem számít. Viszont akkor lebékültem, telefon is feltöltve, mehetek akár gyalog is, eső is elállt és csak 20 perc.

Ezt a múltkor is így tálalták, kislapáttal, és már értem miért. Mert van kistányér, és mindenki kivesz egy szeletet, mert elég ritkán eszik meg egy ember egyedül egy pizzát. Láttam egy párt egy ugyanekkor pizzát ketten ettek. Mondjuk amennyit ők esznek, megértem. Az utolsó szeletnél már én sem voltam éhes. Hívok egy motorost, irány haza, megint esik kicsit, remélem holnap jó idő lesz. Délelőtt megnézem a maradékot, aztán délután megyek Can Tho-ba a Mekong-deltához. Legalábbis ez a terv. Buszjegy még nincs, de sűrűn jár busz.

Hát kemény nap volt ez a mai. Minden szempontból. Reggel sikerült időben elindulnom, legalábbis azt hittem, hogy így majd időben odaérek. 8.20-kor indult a 13-as busz, reggeli nélkül felpattantam rá, elvileg egy óra a menetidő Cu Chi központjába, a buszállomásra. Még a helyi buszos applikációt is telepítettem, biztosra akartam menni. Hát szóval ez a busz 10.15-re ért oda. Tényleg dugó volt a városban, de azért na, kicsit hosszú lett az út. Még Sai Gonban az állomáson megismerkedtem egy nővel, egészen jól beszélt angolul. Ő segít eligazodni, bár pontosan tudtam mindent, de azért ő ellenőrizte a kallerrel, de mindent jól tudtam. Egyetlen új információt kaptam, hogy vissza az utolsó busz 5-kor indul.

Fél 11-re értem Cu Chiba, 15 perc múlva indul a másik busz tovább az alagúthoz, van 15 percem kaját szerezni. Ez hihetetlen, de itt ez a szalonnás kereszteződés. Itt mindenki sült szalonnát árul. Így vettem egy sült szalonnás szendvicset. Legközelebb inkább maradok az üres kenyérnél. Megettem, de nagyon nem esett jól. Ha így halad inkább vegetáriánus leszek.

Még egy óra utazás, ezúttal már egy igazán szakadt busszal. Persze meleg is lett, de annyira nem drámai. Veszek jegyet, rögtön kettőt adnak. Egy belépőt (kicsit értetlenül nézek, de ez a területi belépő) meg egy másikat az alagúthoz. Zavaros ez így, de kapok rendes jegyet, ez van. 125k a kettő.

Aztán tovább van a Szabadság falu. De mint kiderül, oda külön jegy kell, de azt nekem nem is akartak eladni. Kár. Vissza nem megyek, messze a bejárat, és kicsit úgy tűnik, hogy ez nem annyira a turistáknak van. alapvetően egy falut építettek meg újra, korhű anyagokból. Annyira nem fontos.

De az alagút annál inkább. A biztonság kedvéért befújom magam Deed-el, ez valami nagyon erős szúnyogriasztó. Annyira erős, hogy lángol tőle a bőröm. Alkoholos kendővel próbálom letörölni, de késő, beszívta már és frankón ég. Nincs is ennél jobb az iszonyatos párában és melegben. Azért egy 20 perc alatt enyhült. Lett egy csoport, elindultunk vezetővel, de ez egy vietnámi csoport, így a vezető inkább velük beszél, én csak a kötelező minimumot kapom. Aztán egy helyen a csoport előre sietett, én meg találtam egy helyet, ahol oktatóvideót mutatnak. Nagyon tanulságos volt dokumentumfilmekkel. Persze itt az USA a főgonosz és a Vietkongok a hősök. Ezt mondjuk ebben a környezetben elfogadom. Nem is tolják ugyanazt nekünk, mint a helyieknek, hisz ez a videó meg csak angolul volt. Filmnézés közben újabb külföldi emberek csatlakoznak. Így esett meg, hogy csoportot váltottam, de ez senkit sem érdekelt. Egy fiatal katona volt az idegenvezetőnk. Nagyon alapos, kedves srác.

A legfelső szint volt a lakhely, őrhely, pihenő hely. Alatta volt konyha (balra a -2. szinten). Látszik, hogy a főzés közben keletkezett füstöt nem engedték direktbe ki, hanem több kamrában is gyűjtötték a füstöt és több, apró nyíláson vezették ki a felszínre, ahol annyira pici füst jött csak egyszerre, hogy nem vették észre az amerikaiak. Itt van egy kút is a mélybe. A jobb legalsó szinten szintén elérték a vizet, de ez a folyó volt, át lehetett úszni a folyón, ha kellett. Középen látszik egy szők rész, ez azért volt, mert a sovány, kicsi Vietkongok simán átfértek, míg az amerikaiak nem. Aztán látszik pár nagyon vékony csőszerűség. Ezek a szellőzőnyílások fel a felszínre. Meg van raktár is, meg egészségügyi szoba.

A meleg és a pára sem segített a félig gugolva járásban, meg a hátizsák a hátamon, kamera a nyakamban és telefon a kezemben. A combom gyorsan nem szerette ezt az utat. A vége felé el is tettem a telefont.

Eszméletlen ez az egész. 250 km hosszú, 3 szintes alagút-rendszer. ebből ma kb 120 km van meg. Egyébként az első részeket még ’45-50 körül építették amikor a franciákkal háborúztak. Aztán a Vietnámi háborúban építették tovább a kambodzsai határon túlra, a folyóhoz, meg mindenféle. De vajon hogyan tájékozódtak? Egyébként nagyon komolyan védték a rendszert: lent is voltak bambuszdárda csapdák, főleg a fal mellett, mert ha le is jutott egy amerikai, akkor a sötétben a fal mellett volt kénytelen menni. De egyébként bombát is tettek időnként a fedőre, ami egyébként valami helyi fából készült, ami az eső hatására úgy megdagad, hogy nem engedi át a vizet. Arról is mesélt, hogy a felszínt teljesen nullára lebombázták az amerikaiak, és még mérgeket is használtak. Hogy nagyon frusztrálta az amerikaiakat az itteni sikertelenség és milyen komoly jelentősége volt ennek az egész háborúra nézve, leginkább a Tet offenzíva idején, meg hogy közben éjjel jártak ki a földet művelni, hogy legyen kaja is. Meg egyébként sokan voltak betegek, tombolt a malária, és mindenféle bélbetegségeik voltak. Az orvosi szobát kibélelték nejlonnal, hogy ne legyen annyira párás. Nagyon izgalmas ez az egész. Érdemes legalább a wiki cikket elolvasni róla.

A nap további részét holnap írom egy kávé mellett ücsörögve. Elfáradtam, alszom, bocsika mindenkinek.

Megvan a kávém, lassan másnap dél van, eljött az ideje egy kis pihenőnek, így befejezem a tegnapi posztot.

A túra közben már kérdezem a két spanyol srácot, hogy mivel jöttek, mert fuvart keresek vissza a városba. De ők ketten vannak egy motorral, ez bukta. Aztán kérdezem az indiaiakat is, de ők meg sokan vannak, meg állítólag tele az autó, nincs hely. Teljesen normális és elfogadom, hogy lepattintanak. Legrosszabb esetben visszabuszozom, de azért elég sok turistabuszt láttam a bejáratnál én meg kellőképpen pofátlanul tudok lenni. Mármint örömmel fizetek, csak ne kelljen busszal visszamennem és motorral is túl hosszú lenne szerintem, de egyébként ez lenne a másik opció, hogy motoros taxi, már ha találok itt a világ végén. Az alagutas túra végén szuvenírbolt van, de én inkább átsétálok rajta… aztán jön 3 srác, angolul beszélgetnek. őket is megkérdezem, és igen. ők taxival jöttek, 3-an vannak, beférek, fizetem a részem, királyság. Kanadaiak, végigdumáljuk az utat, kedvesek, viccesek, semmi különös téma nem volt: ki, mióta van itt, kaja, mit dolgozik, ukrán háború. Másfél óra volt az út. 250k-t adtam nekik, kicsit sok, de mindegy is, mindent megért a nyugis út visszafelé. A két buszjegy egyébként 20+7k volt. Szóval pont tizedannyi.

Az alagutas sztorihoz még jön egy nagyon bizarr dolog. A parkban ki lehet próbálni mindenféle fegyvert. Lehet lőni, meg van egy paintball pálya is. Ez nekem teljesen döbbenet. Én itt siratom a sok elesett embert meghatódva, miközben ők meg céllövöldét meg vidámparkot csinálnak a háborús emlékeikből. Nagyon furcsa ez nekem, hogy hogyan kezelik, dolgozzák fel a múltat. Mintha kicsit érzéketlenül állnának hozzá, vagy egyszerűen az elmúlt, és csak a jelen számít. Mindenesetre nekem ez így kicsit hideg és lelketlen. Mondjuk ez passzol valamennyire a róluk kialakult képről. Célirányos, törekvő, szorgalmas emberek, kevés érzelgősséggel, nem nagyon törődnek a környezettel, csak a ma és a most számít, de azért mindenkiről gondoskodnak, de inkább fizikailag, mint lelkileg. De persze nagyot is tévedhetek, mert nagyon nem látni bele az életükbe, ez csak az utcán, a szállásokon látottak alapján érzékelem így. De ehhez nagyon is passzol a lövölde a több millió elesett katona emlékműve mellett.

A városban az első normális kávézóban ittam kávét, meg fejfájáscsillapítót vettem be, mert azért lett egy kis hőguta. Meg feltöltöttem a telót. Kellett nagyon a pihenés, hiába a másfél órás autóút. Elég korán volt még, fél 4, de én fáradt voltam, meg betelt a befogadóképességem, így nem mentem megnézni már semmit. Ott az egész holnapi nap, meg akár holnapután fél nap, szóval nem kell ma már semmit sem csinálni. Majd egy órát pihentem, aztán elindultam kaját keresni. Kinéztem egy helyet, de ha látok valamit, akkor az is okés. De útközben nagyon a puccos részen voltam és az olcsó kaját 260k-ért reklámozták az étterem előtt, ez nem az én helyem. Útközben egy bódénál sütnek valamit, ami csak tészta. Olyan fánkszerűség, kockázatmentesnek tűnik. Persze mellette van valami másik guszta gombóc… akkor legyen abból is egy. 7+10k.

Hogy én sosem tanulok a leckéből. Az utcán csak olyat szabad megvenni, amit pontosan látok, hogy hogyan készül. Még így is lehet meglepetés, de kevesebb. Mert sokminden nem az aminek látszik.

Itt folyamat hömpölyögnek az emberek. Ilyen tömeget még nem láttam, pedig jártam már pár helyen. Érdekes lehet a népsűrűség itt. Na mondjuk hazudok. Új Delhiben ennél is durvább volt. De azért ez sem semmi. Útközben beszélek Anyummal, minden rendben otthon. Mert ugye ők mindent tudnak rólam, de én semmit róluk. Aztán élvezem az esti fényeket, kerülök egyet a turistanegyed felé. Nagyon gáz ez a sok csak nyugati turistáknak készült étterem. Nincs is bent más vendég. Szerintem pár utcalány mellett is elmegyek, meg szerintem láttam elkelt lányt is… hát ez is a buli része sajnos.

Na akkor itt a vége a tegnapi napnak, a kávém is elfogyott, az eső is elállt, megyek tovább.

Lassan a végéhez közeledik az utam. Reggel a buszon lefoglaltam a hiányzó szállást. Kicsit olvasgattam hová is menjek a Mekong-deltában. 2-3 város volt a listán: Can Tho, a környék legnagyobb városa, és innen lehet elérni a legnagyobb úszó piacot, a Cai Rang-ot. Innen el tudok jutni Sa Dec-be is motorral. A másik opció Vinh Long volt, de az a hely túl kicsinek tűnt és alapvetően nem nagyon említik meg. A másik két hely My Tho és Ben Tre a napi utazók célpontja mert közel van Sai Gonhoz. Sok helyen olvastam, hogy végképp turistás helyek ezek. Ráadásul Sa Dec-től messze vannak, márpedig az újabb küldetésem erre a környékre Marguerite Duras nyomát járni Sa Dec-ben és Sai Gonban is. Délután 2-re érkezünk meg Sai Gonba, akkor igyunk egy kávét. Közben feltöltöm a telefont, kinézem a bankautomatát, mert elfogyott a kp. Nagyjából mindenhol készpénzzel fizetek. A legtöbb szállás plusz költséget szeretne felszámolni a kártyás fizetésért, már ha egyáltalán van. Szóval marad a jó öreg bankjegy. Hívom a motoros taxit és pár perc alatt a szálláson vagyok. Nagyon jó kis hely. Közel a belváros, 20-25 perc gyalog, kb. 14-18k motorral. 300 Ft. A szoba is elég jó, bár az ablak nem nyitható és egyébként is egy tűzfalra néz. De minden más egészen rendben van.

Lecuccolok és akkor irány a város. A Bitexco toronyhoz megyek, megkérdezem, 200k a jegy a 49. emeleti kilátóhoz. Sajnos eléggé borús az idő, így mivel vagyok még itt pár napot egyenlőre várok még, hátha lesz még jobb alkalom. De ez biztosan nem fog kimaradni. Sétálok.

Jut eszembe hűtőmágnes. Mert hogy megint vettem párat. Szóval valakinek ígértem, hogy viszek hűtőmágnest, és nem emlékszem ki kérte. Csak hogy valaki fontos barát. A budaörsi házban kért a gondnok csajszi, rá emlékszem… de valaki más is kért. Persze viszek magamtól is egy csomót ajándékba, de valaki kimondottan kért. Szóval itt a lehetőség a fanatikus gyűjtőknek is, és annak is, aki már kért korábban, hogy szóljanak míg itt vagyok (azaz a következő pár napban), mert egyébként nem sok helyen láttam hűtőmágnest de itt árulnak a posta épületében.

Sétálok tovább a nagyon kellemes, nyárias estében. Lassan enni kellene. Leülök egy padra, hogy majd a Google mond valami tutit a környékre, de csak igazán puccos helyeket mondd. Az meg már nem kell, egy sima kedd esti egyszerű vacsorát szeretnék. Akkor inkább elindulok gyalog, kicsit félve megállok egy kisszékes vietnámi helynél, sokan vannak, egészen jól néz ki. Szerencsére leszólítanak angolul, van angol étlap is, még javaslatot is kapok. Van valami disznóhúsos valami, azt próbáljam meg, de a tavaszi tekercs is finom. Hát legyen akkor a disznóhúsos valami. De végül mindkettőt kihozzák. Legalább egyszer rendesen jóllakom. Nem reklámok, elviszem, ha sok lesz.

Szóval ezúttal tisztességgel bekajáltam 135k-ból 2 adag kajával. Az utolsó tekercset már tumkoltam magamba, de nem hagyunk ott semmit. Időközben eleredt az eső, de volt fölöttem tető, így csak kicsit a falhoz húzódtam és ennyi. Természetesen mini székem volt, mint itt mindenhol. Az eső után hívtam egy motorost, aki hazavitt. Holnap megyek háborúskodni. Van itt egy Cu Chi alagútak nevezetű hely kb 2 órára busszal. Holnap reggel igyekszem korán menni, hogy se meleg, se tömeg ne legyen. Mert azért ma egészen sok külföldit láttam.