Reggel 5-kor kezdik a kakasok. De nem ám egy vagy kettő, hanem vagy 12. Így folyamatos a kukorékolás, és még a füldugón keresztül is hallom, de azért sikerült kicsit visszaaludnom.
Kicsit olyan bénán kezdődik a nap. Menni kéne a motorért, éhes is vagyok, de vagy 11-ig elpöcsörészek. Ez az egyedül utazás nehézsége. Minden nap magamat kell motiválni, menni, csinálni, intézni. Nincs pihenő, vagy ha van, akkor nem is történik semmi. De azért elindulok, útközben a kávézóban a srác pont ugyanott feküdt, mint tegnap, de ma nem aludt, kaptam cappuccino-t.
Aztán irány a motoros csajszi. először kérem a félautomatát, kipróbálom, de érzem, hogy béna vagyok. Utoljára egy éve ültem motoron, akkor is csak tanulni. Nem áll a lábamra a váltás, és most nem akarnék erre koncentrálni. Elég lesz a forgalom és a merre is menjek kérdést megoldani. Szóval bocsi Viktor (ő tanított motorozni), de most mégis az automatát választottam. Majd ha már nagyon jól megy, esetleg lépek tovább. És milyen jól tettem. bőven elég ez most nekem. Szerencsére a forgalom nagyon gyenge, mégsem olyan nagy baj délben elindulni. Legalább nem a forgalomban szokom a motorozást. Kitaláltam már rég, hogy teát fogok kóstolni meg megnézek egy ültetvényt. Na ebből nem lett semmi. Elmentem a kóstolós helyre, de ott nem volt senki. Be volt zárva minden. Így viszont nem indulok el a teaföldre sem. Újratervezés van. Kinézek két pontot, ahonnan szép kilátás van. Az egyik kb 20-25 perc a másik majd visszafelé, az már a városban van. Elindulok, de nagyon macerás, hogy nem látom az utcatáblákat, tök nehéz tájékozódni, többször elrontom a lekanyarodást. Megállok, előveszem a telefont, megnézem merre kell menni, elteszem, megyek, megint megállok stb. Szerencsére nem túl nagy és bonyolult a hely, de azért így is szarakodás. Számolom az utcákat, keresem a leágazást, de alig látszik a kis utca. De azért végül meglett a falusi út.
Szép lassan megyek, megnéznek az emberek, mintha eltévedtem volna, vagy manapság nincs sok turista. Nagyon nyugi van, alig 1-2 motoros van csak. Ez az út a falu után már egyenesen a hegyre megy fel, ahonnan olyan szép a kilátás elvileg.
Nagyon szépen, nyugisan 20-al mentem fel, mert eleve nézelődtem, meg mert sok volt a kanyar is. Forgalom nem volt szinte semmi. Pár motoros és kész. Fent, az út teteje egy zsákfalu. Na ott aztán tényleg megnéztek. Nem álltam meg fotózni, egyrészt nem illik direktbe, másrészt minden házból jöttek elő a kutyák is. Visszafelé megálltam az aranyló rizsföldeknél.
Legurulok mielőtt rámsötétedik, talán mégis jobb világosban hazaérni. Már simán hazatalálok innen, azért most jóval nagyobb a forgalom, de már nem zavar. Izgi, ahogy mindenki figyel a másikra. Mindenhol át lehet menni, csak látni kell, hogy előttem, vagy mögöttem akarnak elmenni. De mindig egyértelmű, nem láttam még balesetet. Mindenki lassan megy, előzékenyek is, de közben haladnak is. Senki sem anyázik ha valaki (én pl) ügyetlen. Kikerülnek, elengednek, mindenki vigyáz mindenkire. És az autósok is nagyon vigyáznak a motorosokra. Tudják, hogy ott ül hátul a gyerek, lehet, hogy nincs is rajta bukó, meg egyébként is mindenki póló, papucsban van, nem szabad balesetezni.
Szó szerint betegre ettem magam. Alig bírok hazavánszorogni. Napok óta nem ettem eleget egyszerre, erre most ez a hatalmas adag. Hazaérek, tus, fekvés, blog majd később. előbb múljon el a fejfájásom, meg a teleérzésem. De amint látjátok, elmúlt mindkettő. Béke van. Közben Csabával megy a csetelés. Elindult Hanoiból, hajnal 4-kor érkezik. Alvós busz, meg azért majd itt is alszik még egy kicsit, aztán reggel indulunk. Visszavisszük a kis motort és bérelünk egy nagyobbat, és irány a hegyek. Egy kis kört fogunk leírni. A QL4C úton fogunk elindulni észak felé, majd a QL34-en vissza.
