Hosszú volt az út, és Dohában lett egy kisebb kaland is. Doha egy hatalmas reptér, a repülőtől a terminálig legalább 20 percig mentünk a busszal. Egész éjjel nyitva az összes számomra már ismeretlen luxus márka üzlete, de a járatom nem volt kiírva… mint kiderült egy kis informatikai probléma adódott. Indulás előtt egy órával megkérdeztem már valakit, hogy mi történt a Hanoi-i járattal, nem látom kiírva, miközben a későbbi járatok már kint vannak. Megnézni a Qataros csajszi a gépben, C42, a legtávolabbi kapu, és siessek nagyon. Menjek a terminálok közt közlekedő vonattal… és irányba rakott. Felmentem a vonathoz, de sehol senki, előttem egy másik utas inkább elindult gyalog, gondoltam hátha ő tud valamit, mentem én is gyalog. Simán elértem a gépet, nem volt gond, de azért hajnal 3-kor nem hiányzott a sietség, miközben 4 órát ténferegtem a reptéren. Aztán már csak 7 óra nyomorgás jött, és végre megérkeztem Hanoiba.
A levegőből is látszott, hogy az esős évszak végén járunk, rengeteg földön állt a víz és persze elég sok helyen ki is volt parcellázva, tehát szándékosan volt elárasztva, de nagyon sok helyen ránézésre inkább belvíz volt.
A reptéren minden simán ment, vízum, pecsét, a vámon is átjött Csabának a kolbász és a Pilóta keksz is, senkit nem érdekelt egy hátizsákos turista.
Aztán wifi, Grab (az itteni Uber applikáció), és már robogtam is be a városba Csabához. Nagyon érdekes, hogy bár Dohában este 10-kor 34 fok volt, a száraz levegő miatt nem volt fárasztó, de Hanoiban a 31 fok nagyjából 100%-os páratartalom mellett eléggé megütött. Na de a lényeg… ahogy jövünk befelé, pálmák, kínai rózsák az autópálya mellett, messzebb banánföldek, meg egy csomó számomra ismeretlen növény. Haragos zöld minden, buja és burjánzó a növényzet, igazi dzsungel hangulat.
A közlekedés nagyon szórakoztató. Sávtartás nincs, mindenki kerülget amerről tud, közben dudál persze, de nem durván, csak jelzésképpen. Ettől viszont van egy folyamatos dudaszó, de nem ingerülten. Nagyon vicces. A pályán a motorosoknak van egy külön sáv, ott mennek, elég sok motoron ketten is. Bukósisak sincs mindenkin, az ezen felüli védőfelszerelés itt teljesen ismeretlen. Papucsban, pólóban megy mindenki. Amikor elered az eső, megállnak az úton és felveszik az esőkabátot és mennek tovább. Viszont nincs száguldás. Sem az autósok, sem a motorosok nem mennek gyorsan. Igaz, kaotikusabban közlekednek, de sokkal lassabban, így végülis követhető, hogy mi történik.
Megérkeztem. Csaba nosztalgikus ízorgiában úszott a kolbász és a Pilóta keksztől, a borról meg is feledkezett. Jó volt látni az örömét. Ismerem az érzést, nagyon tudnak hiányozni a hazai ízek. Lesz itt rakott is krumpli hamarosan.
Este elmentünk vacsorázni, a Mester (az otthoni Tai Chi Mesterem) imádná a helyet. Nem is mondok semmit, beszéljenek a képek.
Bádoglemez bódé, rozsdamentes lemez asztal, műanyag szék, a konyhában egy rakás vödör nem is akarom tudni, minek, és isteni kaja. Teával együtt kettőnknek kb 1600 Ft volt a vacsora. Vidéken olcsóbb lesz. 😋
Aztán motoroztunk egyet a városban levezetésképpen. Kaptam bukót, és rövidgatya, póló, szandi. Tudom, Viktor nem erre tanított… és ha TomTom ezt megtudja, mit kapok majd tőle. 😂😂😂
Nagyon szép ez a város. A rengeteg modern épület mellett a belvárosban a francia időkből maradt csodálatos paloták láttán nem győztem kapkodni a fejem. Mindegyik felújítva. A belvárosi tó körül pedig kávézók, sörözők, kiülős helyek a sétányon. Kellemes 25 fok lehet, a pára sem olyan nyomasztó már. Igazi nyári este. Na azért az autentikus vietnámi érzés is megvolt, mert műanyag gyerekszékek és kisasztalok voltak kirakva, volt ahol gyerek kis stoki volt, behaltam a röhögéstől. És tévedés, annyira nem alacsonyak, és kicsik a vietnámiak, csak így több fér ki. őket meg nem zavarja.
Aztán elrobogtunk a Ho Chi Minh mauzóleum előtt is…
Vele szemben pedig a parlament.
Végül haza, és alvás. Itt lassan éjfél van, én meg még nagyon fent vagyok, otthon még ugye csak délután van. Azért megpróbálok elaludni, a fáradtság hátha segít majd, jó lenne mihamarabb átállni a helyi ritmusra.