2013. december 12.
Szakadó esőre ébredtem hajnalban… hömpölygött a víz az utcákon, kopogott az ereszen… nem lehetett aludni (kivéve a kolumbiai lakótársat, aki reggelinél kerek szemekkel nézett, hogy esett az es??). Mikor elindultunk is esett még kicsit így fogtunk egy biciklis taxit, hogy vigyen el minket a szivargyárba. Hát vicces volt… a heggeszett csővas bicó kicsit még szalajtott is, izzadt a csávó rendesen, aztán egy dombnál leszállt és tolt bennünket, mert nem bírt tovább tekerni… kezdtem hülyén érezni magam… szegény csávó itt izzad, hogy a hátsómat elcipelje egyik helyről a másikra. Megérkezünk a gyárba, csapó három, hátha ezúttal összejön. 🙂 Kiderült, hogy a jegyünk nem a Romeo y Julietta-ba szól, hanem a Partagás-ba… kész őrület… hát oda akartam eredetileg, de oda nem akart Gizi jegyet adni… szerencsére a másik gyár egy sarokra van, odamegyünk és végre bejutunk. Kemény menet volt. Bent egy fiatal kubai csajszi vár minket hatalmas szivarral a szájában.. és megcsap minket a dohány erős szaga. Megmutatja hogy kell rágyújtani, megnézzük a diákokat, akik 9 hónapig tanulják a szivarkészítést, majd a profikat is. Napi 100 db-ot csinálnak, a gyárban napi 25 ezer készül el. A dolgozók napi 5 szálat hazavihetnek, amit a diákok csinálnak, abból. Egészben vannak a levek a szivarban, összesodorják, préselik pár órát, majd rámegy a speciális külső borító levél, ami nagyon vékony, rugalmas, bársonyos tapintású… némi természetes ragasztót is használnak és kész a szivar. Érlelik pár napig, aztán válogatják szín szerint, hogy egyforma kerüljön a dobozokba. Ez csak design… nem jelent semmit. A túra végén persze titokban lehet venni olcsón szivart… veszünk is 3-at 10-ért… valami majd lesz vele. Gondolom a dolgozói napi 5-öt seftelik el… bár a csaj állítja, hogy ezt nem diákok csinálták. De ha igen, jó lesz az is… az illata nagyon jó.
A gyár után elindultunk a turistaútvonalon.. lássuk már a kötelező elemeket… na de előbb az állomáson a restibe megiszunk egy sört… Crystal a helyi kedvencünk.. pilseni típusú, teljesen jó. Az utikönyvekben leírt útvonal mentén a házakat felújították, tele csodaszép épületekkel, csak arra kell figyelni, hogy a keresztutcába ne nézzen be az ember, és akkor minden rendben. Persze tele turistákkal, ámulnak, milyen szép itt minden…. a valóság nem érdekli őket. Elértünk egy katedrálishoz, aminek a tornyába fel lehetett menni… kaptunk is instrukciót: Don’t ring the bill! 🙂 Gondolom a harangokra gondolt.. 😉 Mi mentünk fel egyedül, nem értjük miért. Persze a csodaszép öböl mellett a nyomor is látszik… lehet ezért hagyták ki az utazási irodák. Pedig varázslatos. Hogy nézhetett ez ki mikor új volt? Elmentünk még a Forradalom Múzeumba… hát nagyon kemény… újságcikkek, hogy a Cia fertőzte le a cukornádat, hogy a dolgozó emberek elérik a boldog nyugdíjas éveket.. csupa propaganda… Tesó nehezen is viseli.. háborog folyamatosan, hogy ezt most tényleg elhiszik az emberek. Gondolom van aki igen, van aki nem. Fél órával zárás előtt a múzeumi dolgozók felébredtek egész napos mozdulatlanságukból és elkezdték hajtani a népet, hogy menjen, haladjon kifelé, hisz neki 5-kor már úton hazafelé kell lennie. Vacsorázó hely keresése közben beugrunk pár 5*-os szállodába megkérdezni mennyi az internet.. 7 cuc/óra… rég fizettünk ennyit internetért. 🙂 Ja, és a szálloda árak 200-300 cuc. Azta.. több, mint Pesten.
Este Maura figyelmeztet, hogy holnap meg kellene venni a buszjegyünket, mert péntek lesz, el kellene dönteni hová tovább. Beszélgetünk merre menjünk, Maura javasolja Varadero-t, szerinte nem kellene kihagyni… ott szerinte érdemesebb egy all inclusive helyre menni, mert csak drágán tudunk majd kajálni. Örülök, hogy lassan rájött, hogy mi nem a gazdag nyugati turisták vagyunk, mint általában, és mostanra tud a mi fejünkkel gondolkozni. Tud segíteni casa-t foglalni Pinar del Rio-ba, Trinidad-ba, csak el kell dönteni mikor hova megyünk. Alszunk rá egyet, holnap elintézünk mindent.
